04. Chapter

Nos, itt a következő rész :) Köszönöm a pipákat az előzőhöz, remélem azért növekedni fog. *-*

Hát... nincs sok hozzáfűzni valóm, remélem tetszik! :)

Komizzatok! ;)

Sam. :)

Oké, ez már feltűnő nyomulás, és zaklatás! Nem hiszem el, hogy itt is itt van! – Szia, kislány! – veti le magát mellém.

   - James! Te mi a fenét keresel itt? – nézek rá kérdőn. Ha így folytatja, biztos nem fogom megkedvelni.

   - Gondoltam szükséged lesz a társaságra. Nehogy egyedül legyél elzáráson! – néz rám boci szemeivel, én pedig mielőtt túlságosan elmerülnék bennük, szemem forgatva elnézek. És inkább a háziba temetkezek, de nem nagyon tudok figyelni, így inkább becsapom a könyvem, és hátradőlök a széken.

   - Na, jó! Akkor beszélgessünk, ha már itt vagy – sóhajtok nagyot, mire széles mosoly ül ki az arcára.

  - Jobb ötletem van. Játsszunk! Kérdezz-felelek! – dől hátra ő is, és zsebre vágja a kezét. Csak egy szemforgatással válaszolok. Szuper. Tökéletes másfél óra lesz. Az elzáráson, ahol csak suttogva lehet beszélni, ezzel az idegesítő, de gyönyörű szemű sráccal, egy ilyen gagyi játékot játszva. Sosem szerettem az ilyeneket. De mi mást tudok tenni? Így rábólintok, és én teszem fel az első kérdést, mielőtt ő közbe szólna.

   - Hogy kerültél ide? – fonom karom össze a mellkasomon, várva, hogy vajon mit csinált, hogy idekerült.

   - A teremben kosaraztam utolsó szünetben, és betörtem az egyik ablakot – húzza el a száját. – Ki is kell fizetnem majd. És te? – ezen felnevetek, hogy szegény mindenért csak fizet. Előbb a kamerám, most az ablak.

   - Tiszteletlenül beszéltem a tanárral, miután el is késtem óráról – mondom egyszerűen. Nem várom meg, hogy reagáljon, egyből kérdezek: - Csak azért vagy itt, mert én is? – fordulok felé teljes testtel. Ezen picit meglepődik, és vesz egy nagy levegőt, mielőtt válaszolna.

   - Nem, de részben. Részben a kosarazás, meg nem akartam, hogy egyedül legyél itt – rántja meg végül a vállát.

   - És a kosarazás azért volt, mert itt vagyok? – kérdezem tovább, mert úgy érzem rátapintottam a lényegre.

   - Most én jövök! – rázza meg a fejét, mire csak megforgatom a szemem. – Haragszol még rám? – böki ki néhány hosszú másodperc gondolkodás után. Meglepődöm a kérdésen, de ahogy látom a szemében a reményt, és a bűnbánatot, ellágyulok.

   - Nem. Bár valahogy kárpótolni fogsz – mosolygok, hogy megnyugtassam –, de nem haragszom – rázom a fejem nyomatékképp.

   - Huh, ez megkönnyebbülés! – látom rajta, hogy tényleg vidámabb, és nem annyira feszült.

Az elzárás nagy részét jól elbeszélem James-szel. Nem is olyan idegesítő, mint ahogy gondoltam. Mint kiderült, ugyanazokat a zenéket szeretjük. Ő is Simple Plan, és Fall Out Boy rajongó! Kérdez a fotózásról, és örülök, hogy érdeklődik utána. Connie-n kívül senkivel nem tudok beszélni róla, mert senkit nem érdekel. Elmagyarázok egy-két dolgot, és úgy tűnik, tényleg érdekli a téma. Utána én kérdezem, és megtudom, hogy nagyon szeret zenélni. 12 éves kora óta gitározik, még az apja kezdte tanítani, és szeretne ezzel is foglalkozni.

Az utolsó fél órában eszünkbe jut, hogy meg kéne csinálnunk a házit, mert otthon már egyikünknek sem lesz kedve. Így egymást kisegítve én befejezem a matek, és a biosz házim, míg Jamesnek segítek az angol házival.

   - És 3… 2… 1… EZ AZ!! – kiáltunk fel egyszerre, mikor letelik a másfél óránk. A hátsópadban lévő srác erre felkel, és majd’ hátra esik a székében, de mi nem foglalkozunk vele. Felkapjuk a táskánkat, és el sem köszönve kirohanunk a teremből, sietve fel az alaksorból, ki az ajtón, majdnem fellökve a portást. Elsőnek érek a kapuhoz, és győztesen tárom szélesre.

   - Nyertem! – öklözök a levegőbe. Igen, versenyeztünk a kapuig, és nyertem!!

   - Hagytalak nyerni! – legyint James, mire lágyan a karjára vágok.

   - Nem igaz, csak lassú, vagy mint a csiga! – nevetek, és a jeepem felé veszem az irányt. – Hát holnap majd visszavágó – kacsintok rá, majd intek neki, és beülök a kormány mögé. Beindítom a kocsim, és akkor látom, hogy James még mindig ott áll a kapunál, és az óráját nézegeti. Mellé kanyarodok a kocsival, és a lehúzott ablakon szólok ki neki: - Vársz valakire?

   - Nem, csak a bátyámnál van a kocsim… és a héten busszal járok – húzza el a száját. – És asszem 10 perce ment el. Majd egy fél óra múlva jön a következő – teszi zsebre a kezét.

   - Szállj be, hazadoblak! – intek neki, mire közelebb lép.  

                 

   - Ó, nem fontos, lehet, haza sétálok – vonja meg a vállát, de ezt csak udvariasságból mondja.

   - Hát jó, én felajánlottam – mondom, és kicsit rálépek a gázra, ezzel a kocsi megindul, de James utánam lép.

   - Várj! – megállok, mire az ajtóhoz sétál. – Tényleg jól jönne egy fuvar – mondja, mire csak elmosolyodok, és a fejemmel bökök, hogy üljön be. Gyorsan bepattan, és már úton is vagyunk.

   - Merre laksz? – kérdezem, mikor kitérek a főútra.

   - A Roseview lakóparkban – mondja egyszerűen, én pedig csak meglepetten fordulok felé. – Mi az?

  - Én is ott lakom – vigyorgok. Erre csak felnevet, majd inkább az utat figyeli tovább. Bekapcsolom a rádiót, hogy megakadályozzam a kínos csöndet, és feljebb tekerem a hangerőt, mert egy jó számot játszanak. McFly – That Girl. Mindig szerettem ezt a dalt. A refrénnél veszem észre, hogy az énekes mellett még szól egy hang, de nem a rádióból. Meglepetten nézek James-re, aki teljesen megfeledkezve magáról, az utcát figyelve énekel halkan. Megvárom, míg vége a dalnak, és akkor szólalok meg: - Hű, te tényleg tudsz énekelni!

   - Mi?! – néz rám döbbenten. – Uh, mindig ez van, ha nem figyelek – dörzsöli meg a homlokát.

   - Miért? Jó volt, ne szégyelld! – mosolygok bátorítón, mire egy hálás pillantást kapok.

   - Itt balra, és a zöld ház – irányít, én pedig le is fordulok, majd a harmadik háznál megállok. James kiszáll, de még az ablakra támaszkodva visszanéz rám. – Köszi, a fuvart! Alig várom a holnapi elzárást – kacsint rám, mire csak felnevetek. Már fordulna el, de még utána szólok:

   - Hé, James! Kezded elérni, hogy kedveljelek! Csak így tovább! – ezzel sikerül egy mosolyt kanyarítanom az arcára, de nem várom meg, hogy mond valamit, csak a gázra lépek, és elhajtok. Látom a visszapillantóban, hogy még hosszan néz utánam… vagyis a kocsi után, majd egy fejrázással bemegy a házba.

Furcsa, de egész jól éreztem magam ezzel a sráccal. És a fura ebben, hogy alig pár órával ezelőtt még végtelenül idegesítőnek, és nyomulósnak találtam. De mikor beszélgettünk, nem nyomult, és nem is próbált hízelegni. Csak beszélgettünk.