12. Chapter

Na, helló mindenki! Meg hoztam a következő részt, ahogy látjátok! :) Köszönöm a 7 pipát, a 3 kommentet, nagyon hálás vagyok értük. :) Köszönöm a díjat Bia Joy-nak, és a kritikát is, amit kaptam Réka S. :)-től. Ezzel a résszel annyira nem vagyok megelégedve, látszik is, hogy nem valami hosszú. Jövőhéten próbálok hosszabb, izgalmasabb részt hozni. Meg egyébként is megpróbálok hosszabb részeket hozni nektek. :) Nos, sok mondani valóm nincs, jó olvasást! :)

xo. Sam. :)

~*~

Video Games

The Vamps - Bruno Mars mashup

  Hangosan felnevetek Tristanon, aki azt bizonygatja, ő bizony tud dupla hátra szaltót csinálni. Senki nem hiszi el neki, de leginkább azért, mert alig 10 perce próbálta a normál hátra szaltót, és alig 20 centi választotta el attól, hogy lefejelje a kanapét. Végül talpra érkezett, de elég veszélyesnek látszott, és utána vigyáztunk, hogy ne csináljon több hülyeséget. Viccesek a srácok. Rengeteget nevetünk, jól érzem magam velük, jó barátokból álló társaság, és biztos vagyok benne, hogy a munka is jó lesz velük.

  - Az első, hogy igazi közönségünk lesz – dörzsöli össze bezsongva a kezeit Connor, majd egy pillantást vet Connie-ra, és hevesen próbál mentegetőzni: - Mármint, több mint egy. Egy tudod még nem közönség. Persze mindig örültem, hogy itt vagy! – dadog, és látom, hogy Con jót szórakozik rajta, majd mikor Connor már sajnálatra-méltón hadovál, Connie kezét a vállára teszi.

  - Hagyd, mielőtt rosszabb lesz! – mondja, mire a többiek csak felnevetnek, a lány pedig egy lány puszit nyom barátja arcára.

  - Na, jól van, mindenki foglalja el a helyét! – vezényel Bradley, én pedig leülök James garázsában elhelyezett vörös kanapéra. Már eléggé megviselt, szakadt, és koszos is, de nem zavar. Tökéletes arra, hogy végig hallgassam a srácokat. – Ééééss köszöntök mindenkit itt, James McVey garázsában, ami a jelenlegi próbáink helyszíne, amíg meg nem nyerjük a Banda Háborút. Remélem, elnyeri tetszésüket a Bruno Mars mashup-unk! Dőljenek hátra, és élvezzék a showt! – jelenti be Brad, majd beszámol, és együtt kezdenek bele. Hát az már biztos, hogy nagyon jól tudnak játszani. Brad, és James nagyon ügyesen gitároznak, és mivel én egyáltalán nem értek a hangszerekhez, így még profibbnak tűnnek. Tristan teljesen átadja magát a ritmusnak, szinte belefeledkezik a dobokba, de érződik is, hisz egyet sem üt félre. Bradley el is kezd énekelni, és egyre jobban kezdem élvezni játékokat. Kezemmel dobolok a combomon, lábammal a betonon, becsukom a szemem és hallgatom az összecsengéseket, és a szép váltásokat, ahogy irányítják a dalt. Bradley ügyesen áttér a szintetizátorra, és meglepetten figyelem, hogy a közben is tud énekelni, és nem üti félre. Mire a dal végére érnek, szinte már ültömben táncolok, teljesen felpezsdített a játékos dallam, és hangosan tapsolva, és fütyülve dicsérem a srácokat, akiknek tetszik ez a véleménynyilvánítás, és széles mosollyal meghajolnak.

  - Hű, na, ez tetszett! Rettentő ügyesek vagytok! – áradozom, és felpattanok a helyemről, mert már nem bírok ülni.

   - Köszönjük, igazán köszönjük! – hajolnak meg egyszerre, majd lepakolják a hangszereket.

  - Ti nem vagytok éhesek, srácok? Én éhezem! – teszi kezét a hasára Connor, és már húzza is elő zsebéből a telefonját. – Kínai, vagy pizza? – kérdezi, fel sem nézve a képernyőről.

   - Pizza! – mondják egyszerre a srácok, én pedig csak nézek. Tökéletes, úgyis utálom a kínait. Miután Connor megrendelte a kaját, felmegyünk, és a kanapén helyezkedünk el.

  - És hogy kezdődött ez a nagy fényképészet, Maya? – kérdez Tristan, én pedig elmosolyodom az emlék hatására.

   - A nagymamámtól kaptam egy fényképezőgépet, mikor 12 éves voltam. Egy nagyon egyszerű, szinte semmit sem tudó gép volt, de én nagyon szerettem, azzal aludtam, egész nap a kezemben volt! – nevetek fel. – Vagy 1000 képet ellőttem egy nap, és anyáék azt mondták, egész tehetséges vagyok. Én pedig nagyon szerettem megörökíteni az emlékeket. És egyre jobban érdekelt mivel tudok élesebb, nagyobb felbontású képeket csinálni – vonom meg a vállam.

  - Láttam néhány képed a suli újságban. Tényleg tehetséges vagy! – dicsér meg Bradley, amit egy széles mosollyal nyugtázok. Tekintetem körbe siklik a nappalin, miközben a többiek a Banda Háborúról beszélgetnek, és meg akad a szemem egy CD tokján, a tévé alatt.

   - Formula 1? – pattanok fel a helyemről, és a tévé felé lépek, majd kikapom a CD-t a helyéről.

   - Ne mondd, hogy játszol! – néz rám döbbenten James, mire felszalad a szemöldököm.

  - Miért, csak mert csaj vagyok, nem lehetek jó a videojátékban? – kérdezem, mire James ravaszul elvigyorodik.

   - Annyira jó azért nem lehetsz, mint én! Enyém a családi rekord – dicsekszik, bennem pedig fellobban a versenyszellem.

  - Fogadjunk, hogy megverlek! – fonom össze mellkasomon a karjaim, mire James is feláll a kanapéról. A többiek minket figyelnek, megérezték az akció szagát.

   - Fogadjunk! Ha én nyerek, te furikázol még egy hétig! Ha te nyersz, kapsz egy fagyit! – vigyorog, és kezét nyújtja felém, de én továbbra is döbbenten nézem. Na, ne már!

  - Fagyi? Ez komoly? Egy fagyi, a benzinért cserébe? – húzom össze a szemem hitetlenkedve. – Inkább: ha te nyersz, én viszlek suliba, de ha én nyerek, megtanítasz egy dalt gitározni! – nyújtom én a kezem. Egy pillanatig gondolkozik, majd elvigyorodik. Nagyon úgy tűnik, hogy nem hiszi, hogy megverhetem. Gyorsan előkészíti a joystickokat, a kanapét a srácok átengedik, és hátulról figyelik az eseményeket.

  Kiskorom óta játszom ezt a játékot, apával mindig ezen versenyeztünk, és 11 éves korom óta nincs olyan verseny, hogy ne győzném le. Tudom, hogy nem arról van szó, ha nyerni hagy, mert előtte 5 éven keresztül folyamatosan ő nyert. Ha akart volna, már akkor hagyhatott volna nyerni. És ezt itt is meglátszott. Már az első körben leelőzöm James-t, és nagy előnyöm van, így megengedhetem magamnak, hogy oldalra pillantok. Halkan felkuncogok James-en. Nagyon beleéli magát a játékba, bedől a kanyaroknál, és alsóajkába harapva koncentrál. Nem sokáig időzök a látványon – pedig tudnék – és visszatérek a képernyőre. Győztesen érek a célba, amit egy hangos „Ez az!” kiáltással jelzek, és a levegőbe öklözök.

   - Megvert! – döbben le James. – Komolyan nyert! – dadogja, én pedig visszaülök mellé az ágyra, és csak nevetek. – Engem még senki nem vert meg ebben a játékban! – magyarázza nekem.

   - Ez igaz, mi mind próbáltuk, és senkinek nem sikerült! – szól közbe Tristan.

   - És neked sikerült! – néz rám döbbenten James, és szélesen elmosolyodom, hogy még mindig nem tudja felfogni. Csak közelebb hajolok hozzá, úgy beszélek halkan.

  - Na, mire tanítasz meg? – kérdezem. Pislog párat, majd halkan, édesen felnevet, és jobb karjával átöleli a vállam.

  - Borzasztó vagy, tudod? – nevet, és egy puszit lehet a hajamba. Elpirulok, de hogy leplezzem, csak nevetek én is. Egészen addig, míg fel nem kiált valaki magas szoprán hangon:

   - James szerelmes! James szerelmes! – tapsikol Sophie, és a kanapé mögött ugrál, szőke tincsei csak úgy ugrálnak arca körül. James arca is színt vált, de nem annyira, mint az enyém.

   - Sophie, menj fel, és mást idegesíts! – szól rá picit szigorúbban James, mire Soph nevetve, és tovább énekelve lépdel fel a lépcsőn. Oké, elegem van! Miért gondolja mindenki, hogy James és én együtt járunk?