13. Chapter

Bonne Nuit! Igazából hamarabb akartam hozni a részt, de karácsonyi ajándékokat vásároltunk a családommal, így csak most tudtalak megajándékozni titeket ezzel. Ahogy ígértem kicsit hosszabb a rész, és remélem elnyeri a tetszéseteket is. Ez még csak az első része, ennek még lesz folytatása is, de azt majd a következő alkalommal kapjátok meg. ;) Nyugi, mivel szünet van, nem kell majd olyan sokat várnotok, lehet tudom hamarabb hozni. Illetve dolgozom egy karácsonyi kis szösszeneten, ami független a történettől, de szóljatok, ha nem vagytok kíváncsiak rá.
Köszönöm a pipákat, a kommenteket az előző részhez, illetve a díjakat is, amit kaptam! Nagyon hálás vagyok nektek, lányok! :)
Még annyit említenék meg, amit úgy érzem szükséges, hogy ebben a részben közreműködött egyik barátnőm is, szóval itt megköszönném a segítségét, és életmentő ötletét! :D Jó olvasást! :)

xo. Sam. :)

~*~

When do you want to go home?

McFly - Love is Easy

  - Jól van srácok! Köszi, a meghívást, hétfőn találkozunk! – intettem még hátra a srácoknak, és Connie-nak, mikor indultam hazafelé. Már este tíz fele járt az idő, és ideje volt lelépnem. Felajánlottam, hogy Connie-t is haza viszem, de azt mondta, majd Connor megoldja. James jött mögöttem, aki egészen a kocsimig kísért.

 - Hát, köszi, a meghívást megint! Jól szórakoztam! – dőltem a vezetőülés felőli ajtónak, és felnéztem James-re.

   - Örülök neki! És mi a véleményed a többiekről? – intett határozatlanul a ház felé. James válla fölött elnézve láttam őket, ahogy az étkező asztalnál eszik a pizza maradékait, és nevetnek. Mintha valami filmes jelenet lenne.

   - Bírom őket. Jó fejek, és viccesek, és tehetségesek vagytok! – bókolok neki, mire elmosolyodik, de nem szól. Egy pillanatra a földet pásztázza, majd csillogó szemmel néz fel rám. Már épp mondani akarom, hogy ideje mennem, mikor lassan tesz egy bizonytalan lépést felém. Ezzel szinte át is szeli azt a kevés távolságot, ami közöttünk van. Elakad a szavam, mert eszembe jut, hogy kb. ilyen közel volt hozzám a szobájában is. Ösztönösen kiegyenesedem, már nem támaszkodom a kocsinak, és csak várok, hogy mit akar csinálni. Tekintete szememről a számra vándorol, és tétován közelebb hajol. Lélegzetem felgyorsul, és érzem, hogy arcom kipirul a tudattól, hogy meg akar csókolni. Szívem hevesen ver, amit még tetőz az, hogy megérzem egyik kezét derekamon, ahogy közelebb húz magához. Orra lassan az enyémhez ér, már csak pár centi van szánk között…

  - James, te… oh… hagyjuk! – csapja ki az ajtót Brad, de amint meg látja, mi folyik, köztünk megtorpan, és legyintve visszamegy a házba. Azonban ez elég, hogy megszakítsa a pillanatot. Brad hangjára, úgy ugrunk szét, mintha közénk lőttek volna. Próbálok nem tudomást venni szívem heves ritmusáról, vagy arcom új színéről, de nem megy, így úgy döntök tényleg ideje lelépni.

  -  Asszem jobb, ha megyek. Már így is régóta a nyakadon lógok. Várom majd a gitárleckéket! – nyitom ki a kocsiajtaját, és már be is beülök. Lehúzom az ablakot teljesen, hogy a menetszél majd segít megnyugodni.

   - Köszi, hogy itt voltál. És csak szólj, hogy mikor van időd tanulni – mondja, de hallom, ahogy remeg a hangja, és kerüli a szemkontaktust is. – Jó éjt, Maya! – mondja még, majd hátrébb lép a kocsitól.

  - Jó éjt, James! – mondom, és beindítom a kocsit. Sietve hajtok ki az utcából, és csak pár sarokkal később tudok lelassítani. Mélyen kifújom a levegőt, és lehúzódok, mert nem tudok úgy vezetni, hogy nem tiszta a fejem. Arcomat tenyereimbe temetem, majd hajamba túrok. Nem is az lepett meg leginkább, hogy meg akart csókolni, hisz mikor találkoztunk nagyon nyomult. De miért érzem, hogy ha megcsókolt volna, biztos viszonzom?!

­­­­­­***

Karjával szorosan ölel magához, végigsimít a derekamon, és lágyan, de határozottan a falnak tol. Karommal átölelem a nyakát, és remegő kézzel, heves szívdobogással várok arra, hogy végre megcsókoljon. De James húzza az agyam, és lassan hajol közel hozzám, hadd várjak. Hajába túrok, lehunyom a szemem, hátha siettetni tudom egy kicsit. Ehelyett azonban szám szélére ad egy óvatos csókot. Végig simít ajkaival az államon, le a nyakamra, és apró csókokkal hinti be a bőrfelületet. Fejem hátra bicsaklik, szabaddá teszem számára az utat, és hagyom magam. Hagyom, hogy hajamba túrjon, hogy végig simítson gerincem vonalán, hogy ajkai levándoroljanak a vállamra. Majd útját visszafordítja, csókjai államat kényeztetik, egyre közelebb járva számhoz. Majd gyengéden, leheletfinomsággal ajkai az enyémre csúsznak… és itt felébredek.

Szemeim kipattannak, szívem, mint az őrült úgy vágtat, és folyik rólam a verejték. Felülök az ágyamban, és hátra túrom a hajam, mert az arcomba lóg az egész. Pár pillanatig csak ülök, elképedve álmomtól, és próbálom elfelejteni az egészet. Ekkora kihatással lett volna rám James közeledése? Az nem lehet! Vagy mégis? … Tudva, hogy el kell felejtenem ezt egy kicsit, és kitisztítanom az agyam, lenyugtatnom a gondolataim, kimászok az ágyamból. Felöltözök, előszedem a gépem, és esti túrára megyek. Tornacipőmet magamra kapva lépek ki hangtalanul az ajtón, és úton is vagyok. Nem elsőre csinálom ezt. Néha nehezen alszom el, és olyankor jó sétálni egy kicsit. Itt a kertvárosban, ráadásul ezen a részén nem sok veszély fenyeget. A fényképezés mindig lenyugtat. Most is, ha valami szépet látok, egyből állítok, lekapom. Ilyenkor vissza se nézem a képet, majd mindet együtt.

Fél órája nem sétálok, mikor észreveszem, hogy kicsit jobban elhaladtam a házunktól, mint akartam. De ismerős a környék, és ezt az is bizonyítja, hogy egy ismerős fejet látok meg az egyik ház lépcsőjén ülve. Azonnal hevesebben dobog a szívem, és gyorsabban veszem a levegőt. Mit keres ő itt, ilyenkor? Legszívesebben elmennék onnan, azonnal, vissza sem nézve, de lábaim magától indulnak el, és azon kapom magam, hogy 3 lépésre állok tőle.

  - Látom, nem csak én vagyok ébren ilyen későn – lépek elé, mire felkapja a fejét, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok. Nagyon elgondolkozhatott.

  - Maya?! Te… te mit csinálsz itt? – áll fel, és teljesen ledöbbenve néz le rám.

  - Nem tudtam aludni, és ilyenkor általában a séta lenyugtat, bár most nem nagyon sikerült – emelem fel jelentőségteljesen nyakamban lógó fényképezőgépem.

  - Mennyire hamar akarsz hazamenni? – kérdezi pár pillanat gondolkodás után. Furcsán nézek rá, nem értem mire gondol.

 - Hát nem tudom. Ameddig kedvem van hozzá, maradok. Miért? – elmosolyodik, és visszalép az ajtóhoz. Int, hogy menjek be, de ujját a szájára teszi, hogy csendes legyek. Kíváncsi vagyok, mit akar, így inkább követem. Egészen fel az emeletre, ahol a folyosón lévő beépített szekrényhez vezet. Kezembe nyom egy nagy pokrócot, majd a szobájába siet. Nem akarok hangoskodni - mert biztos neki mennék ebben a sötétben valaminek – így inkább maradok a helyemen. Nem sokkal később a gitárjával, és egy fekete táskával tér vissza, és mutat, hogy menjek le. Sietve, de halkan leszaladok, és már kint is vagyunk.

  - Oké, mire is kell ez? – mutatok a pokrócra, mire szélesen elmosolyodik.

 - Kempingezünk – kacsint rám, és nem foglalkozik értetlen tekintetemmel, csak megy, én pedig mellette ballagok. Alig 3 perc séta után egy eldugott kis játszótéren kötünk ki. Egy fa mellé vezet, és elveszi a pokrócot. – Kiskoromban mindig idejártunk a szüleimmel. Ez volt a kedvenc helyem – megereszt egy nosztalgikus mosolyt, majd elhelyezkedik, és ölébe veszi a gitárt. Kicsit tétován állok ott, nem tudom, hogy mit csináljak. Az eszem annyit mond, menjek haza, de maradni akarok. – Te mondtad, hogy meg akarsz tanulni egy dalt, nem? – néz rám, mire elvigyorodom én is, és levetem magam a pokrócra.

 - Valami egyszerűt mutass, ami alig áll pár akkordból! – figyelmeztetem. Sosem értettem a hangszerekhez. Talán csak a zongorához. Azt tanultam kiskoromban, de csak pár évig, és már azt is elfelejtettem, amit nem kellett volna.

  - Jól van. Bruno Mars – Lazy Song? Csak G-ből, C-ből, és D-ből áll. A végén van csak még egy kis kiegészítés, de ráérünk – mutatja a gitárján az akkordokat. Könnyen le fogja őket, nem tűnnek nehéznek… na, jó, ne igyunk előre a medve bőrére!

  - Tökéletes! – mosolygok, mire átrakja az ölembe a gitárját, én pedig picit esetlenül, de elfogadom. Életemben nem volt még gitár a kezemben. Mármint soha!

James mellém ül, hogy jobban tudjon tanítani, és egyesével megmutatja az akkordokat. Jó, azért nem olyan könnyű, a C-vel meggyűlik a bajom, de végül sikerül. Ami már könnyebb, az a pengetés. Hogy mitől megy olyan könnyen? Nem nehéz úgy, hogy James kezét az enyémre teszi, és ő irányítja. Igaz, hogy emiatt alig tudok figyelni arra, amit csinálok, de nem is kell, mert ő penget helyettem.

 - Na, nem is olyan rossz! – dicsér meg, mikor végre a századik próbálkozásra egyedül is el tudom játszani, kevés hibával.

  - Köszi, de most pihenjünk! Fáj az ujjam! – fektetem le a gitárt, és én is elterülök a porkócon.

 - Igen, én is így voltam. Apa mindig azt mondta, az, az igazi gitáros, aki zsibbadásig játszik – vigyorodik el, és mellém telepszik ő is. Mosolya azonban hamar lehervad róla, és szomorúság… nem is, gyász költözik arcára.

  - Mi a baj? Legutóbb is, mikor apudról beszéltél szomorú lettél – teszem fel halkan a kérdést. Fejem felé fordítom, azonban ő csak az eget nézi. Azt hiszem nem kellett volna feltennem ezt a kérdést.

   - Apa… meghalt, mikor 12 éves voltam – böki ki nehezen.

  - Sajnálom, James! – suttogom, félek, hogy nagyobb hang megzavarná ezt a csendet, ami a játszótéren van.

  - Hagyd, épp itt az ideje, hogy valakinek beszéljek róla… a srácokon kívül. Rákos volt. A kemoterápiát pedig nem akarta. Inkább akart velünk tölteni néhány hónapot egészségesen, mint keresni a megoldást, ami úgy sem használ. Épp csak elkezdett tanítani, gitározni, mikor meghalt. Ő volt a példaképem, és megfogadtam, hogy amennyire jól csak tudok, meg tanulok játszani – meséli. Mire végére én, már vörös egy picit a szeme, de nem könnyezik, tartja magát. Úgy megsajnáltam, hogy oldalamra gurulok, és vigasztalón közelebb bújok James-hez, aki átveti bal karját vállam alatt, és magához húz.

  - Sajnálom! Biztos nehéz volt! – motyogom, és amennyire így fekve tudom, átölelem. Kicsit tétován megsimogatja karom, de nem válaszol erre. Kicsit változtatok a helyzetünkön, visszafordulok a hátamra, így mégsem bújok hozzá annyira, de karja továbbra is fejem alatt szolgál párnaként. Én pedig nem akarok távolabb húzódni…