03. Chapter

 Hello, gyerekek! Mivel itt az iskola, ritkábban lesznek részek, valószínű majd hétvégenként. Tudom, én sem örülök neki. -.-

Ebben a részben sok izgalom nincs, inkább csak amolyan előkészítő a többi részhez. :)

Remélem azért elnyeri tetszéseteket! :D Ne maradjatok csendben! ;)

Sam. :)

  - Reméltem, hogy idén már nem látlak itt, Maya – csóválja a fejét Mrs. Germain, mire én csak forgatom a szemem. Biztos vagyok benne, hogy tudta.

   - Ugyan, biztos tudta, hogy itt kötök ki valamikor – szólok közbe.

  - Igen, de reméltem, hogy nem a második napon – emeli fel egy picit, a hangját, hogy megállítsa visszabeszélésem. - Már tavaly megmutattad mire vagy képes, nem kéne visszajáró vendégnek lenni itt, az iskolában – csóválja a fejét.

   - De én szeretek itt lenni. És sok a szabadidőm. Egyszerűbb lenne, ha valami plusz feladatot szabna ki. Fotózzam megint a kosárcsapatot? Készítsek valami plakátot iskolai versenyre? – ajánlom szolgálataim.

  - Oh, nyugodj meg, Maya, kapsz plusz munkát. De csak, hogy el tudj gondolkodni mégis, hogyan kell viselkedni egy tanárral, úgy gondolom, jobb, ha egy hétig itt maradsz délután 1-2 órát – hát nem megmondtam? Egy hét elzárás… mintha attól majd tényleg jobb diák lennék.

  - Értettem – bólintok, csak hogy hamarabb szabaduljak innen.

  - Szóval, ezen a héten, mától kezdve, plusz a jövő hét hétfőn – csak hogy teljes legyen a hét – mosolyog rám az igazgató, én pedig ahelyett, hogy egy gúnyos vigyort eresztenék meg, csak illedelmesen bólintok – itt maradsz, más fél órát. Megcsinálod a házid, tanulsz, és gondolkodsz, hogy mit csináltál rosszul – ja, mintha nem tudnám. – És, tényleg lenne egy plusz feladat számodra. Az iskolaújságban minden évben benne vannak a sport eredmények. Általában, Ms. Jenkins, a titkárnő szokta csinálni a képeket, de ő most szabadságot vett ki. Szóval igen, jó lenne, ha tudnál néhány jó képet csinálni a kosarasokról, a focistákról, és a női röplabda csapatról – mosolyog rám. Szuper, ezt tavaly is utáltam… meg az előtt, és azelőtt. Ms. Jenkins valahogy mindig szabadságot vesz ki a fotózáskor…

   - Mikor kell? – sóhajtok nagyot, mert úgy sem tudok mást csinálni. Muszáj elfogadnom.

   - Beszélj az edzőkkel, de péntekre jó lenne, hogy ki tudjuk nyomtatni a szeptemberi számot az újságból – magyarázza. Mintha nem tudnám, hogy mikor nyomtatják az újság első számát. Könyörgöm, benne vagyok a szerkesztőségben! Nehezemre esik ezt sem megemlíteni, de csöndben vagyok, és ismét csak bólintok. Mrs. Germain megírja az igazolásom a délutáni elzárásra, majd átadja, és végre felállhatok, és elhúzhatok innen.

A folyosón szemlélem meg a papírt. „Tanárral szembeni tiszteletlenség, és órai munka zavarása miatt, 5 napi elzárás. Napi másfél óra.” - komolyan, mintha valami recept lenne.

   - Csak nem megbüntettek? – lép mellém James. Meglepődök rajta, hogy került ide. Ez a srác mindenütt ott van! Vidám a hangja, szélesen mosolyog rám, mintha olyan jó barátok lennénk.

   - De. Egy hétre, és nekem kell csinálnom idén a sportolók képeit is. Pedig az, az egyetlen, amit nem én szoktam fotózni ebben a nyamvadt iskolában… vagyis, de én szoktam, de csak azért, mert Ms. Jenkins furcsa módon mindig akkora veszi ki a szabadságát. De nem az én dolgom lenne. Én a versenyeket szoktam, és a rendezvényeket. Semmi kedvem, néhány agyatlan sportolóhoz – forgatom a szemem.

   - Hé! Ez fájt! – áll meg James, és a megjátszott sértődéssel a szívéhez kap. Én is megállok, és visszafordulok hozzá, hogy kérdő tekintetet vessek rá. – Én is kosarazom – kacsint rám, mire csak a homlokomra csapok. Basszus, tényleg!

   - Még jobb! – mintha nem lenne így is elég bajom, még ezt az idegesítő gyereket is megkapom a fotózáskor. Bárkivel fogadok, hogy folyamatosan akadályozni fogja, hogy végezzek.

  - Miért érzem úgy, hogy te nem kedvelsz? – néz rám James, félre billentett fejjel. – Nem csináltam ellened semmit – csak felvont szemöldökkel nézek rá, és már válaszolni akarok, mire, felemeli a kezét. – Erre inkább ne mondj semmit! De nem is ismersz! – ezen egy picit elgondolkoztam igaza van. Tényleg nem ismerem. De vajon meg akarom ismerni?

   - Tudod mit? Igazad van. De sajnos a héten foglalt vagyok délután – rántom meg a vállam, és felmutatom az igazolásomat az elzárásra. Nem várom meg, míg mond valamit, csak elfordulok, és már a lépcsőnél is vagyok, úton a következő órámra.

***

Az elzárás az iskola legeldugottabb zugában van. A pincében, a takarítószertár, és a konditerem között, egy aprócska terem. Hát persze, mert az iskola rossz tanulóit a suli mélyébe kell száműzni. Nem kopogok az ajtón, csak benyitok. Már bent van a tanár, egy fiatal nő. Engem nem tanít, de azt hiszem franciatanár. Egy srác, és egy másik lány ül a teremben, két átellenes oldalon, mintha ott sem lenne a másik. A fiú talán el is aludt. Feje a padra van hajtva, karját használja párnának.

Odasétálok a tanárnőhöz, leadom a cetlimet, mire megfigyelve, csak bólint, és visszatér a dolgozatai javításához. Leülök az ablak felőli sor, 4. padjában, és nagy nehezen ráveszem magam a házim megcsinálására. Nem telik el 5 perc, kopogást hallok, de nem törődök vele.

   - Itt van az elzárás, ugye? – na neeeee!