09. Chapter

Sziasztok, meg is hoztam a részt! :D Remélem tetszik és hagytok nyomot magatok után. :) Nem sok mondani valóm van... nem ez lett a legjobb rész, ez tény, de azért remélem némelyik idetévedőnek azért tetszik. :) Szép lassan be fognak indulni a dolgok, de fel kel vezetni az egészet. Hát... jó olvasást! :)

xo. Sam.

A kosarasok fotózása a tornateremben van, mint mindig. Előbb odamentem, mint a csapat, hogy a fényképezőt be tudjam állítani. Már csak arra lettem figyelmes, hogy nagy zajjal jön egy nagy rakás srác az öltöző felől, és néhány labda pattogását hallom. De nem foglalkozok velük, inkább kattintok egyet, hogy megnézzem, nem lesz-e túl fényes a kép. De nem, jól választottam.

   - Srácok, már itt is van a vendégünk! – hallom az egyik srác hangját magam mögött, majd egy elismerő füttyöt utána. Felment bennem a pumpa, és el sem fordulva a fényképezőgéptől hátra lendítem a kezem, és illedelmesen megismertetem a nagyszájúval a középső ujjam. Ezután röhögést hallatnak, és egyre közelebb futnak.

   - Besétáltál az oroszlán barlangjába, de nyugi, megvédelek! – hallok egy hangot közvetlenül a fülembe, és ahogy felismerem, szemöldök felhúzva fordulok meg.

   - Óh, kösz! Én hősöm! – hangom maró gúny, ahogy James önelégült mosolyába nézek. Hát persze. A csapatszellem mindenkire átszáll. És itt épp a kanos srácok fantáziaképei szálltak át rá. Csak megvonja a vállát, és csatlakozik a többiekhez, akik beálltak a gép elé. Persze nem úgy, ahogy kéne. Az edző is bejön végre, így könnyebb beállítani a srácokat az ő segítségével. Alig 5 perc után, már az edző is ott áll, a csapat közepén, kezében a kosárlabda.

   - Nagyon jó! Srácok, elő a legjobb mosolyt, és 3… 2… 1! – kattintok a géppel, majd várok egy picit, hogy lássam az eredményt, és elkerekedik a szemem, ahogy meglátom a képet. A képről felnézek a csapatra, és nem csak káprázik a szemem, tényleg a hátsó sor összes tagja - kivéve az edző - tart egy lapot, mindegyiken egy betű, és ha összeolvasod őket, a mondat: SEGÍTS MAYA! Csak nézem a srácokat, mind szélesen mosolyog, és mikor elérek a felkiáltó jelig, leesik a tantusz. Ott áll James, és jelentőségteljesen rám kacsint. Óh, ezt nem hiszem el! Mondtam, hogy gondolkozom!

   - Na, jó srácok, elég a poénból! – tartom fel a kezem, és legyintek, hogy tegyék el a papírokat. Csak azt nem értem, hogy a fenébe vették elő, hogy én nem láttam? Azt már nem is akarom tudni HONNAN vették elő… Mindenki röhög, csak Mr. Burns rázza rosszallón a fejét.

   - Jól van, most hogy ezen túlestünk, csinálhatjuk a képet? – kérdezek, a válasz pedig egy együttes – fogalmam sincs, hogy csinálják ennyire összhangban – hüvelykujj felmutatás. – Szuper! – kattintom a következő képet, ami már jobb a felirat nélkül, de mindenkinek borzalmas pókerarca van rajta. – Ez így nem fog menni! Ti a kosárcsapat vagytok, a csajok imádnak titeket, ugye? – kérdezem tőlük, mire hol pacsizás, hogy egy kiáltás a válasz, de mindegyikből azt szűröm le, hogy igen. – Akkor mindenkinek van egy tökéletes hódító mosolya, ugye? Én azt akarom látni, ahogy a többiek is a suliban! – mondom, és már hajolok is vissza a géphez. Sokkal jobb. Kattintok néhányat, majd végezve megköszönöm a figyelmet, és el is hagyom a tornatermet.

***

Amíg a szerkesztőségnél a képekkel babrálok, hogy melyik lenne jó, végig gondolom a dolgokat. Sokáig figyelem a képet a felirattal, és látom, rajta James nagy bús tekintetét. Oké, egyre kevesebb szól amellett, hogy ne fogadjam el Connie, és a srácok ajánlatát. Végül is, ahogy mondták, azt is felhasználhatnám anyagként, és nem is lenne rossz egy profi kamera. Ha már a fényképezőm tönkrement, egy kamera is jó. És jó buli lenne.

Hiába. Igaza volt Jamesnek, úgyis beleegyeztem volna.

***

Miután végeztem a szerkesztősében, és az elzáráson is leültem azt a félórát még, Jamessel ismét a kocsim felé vesszük az irányt, már ösztönösen jön velem.

  - Mikor kapod vissza a kocsid a bátyádtól? – kérdezem, miközben kihajtok a főútra.

  - Szombaton. A barátnője beteg, szóval most ingázik majdnem mindennap, hogy ápolja. Olive Poplarban lakik – magyarázza.

   - És miért nem saját kocsival megy? – picit összezavart, hogy Nick – James bátyja - idősebb nála 2 évvel, és neki nincs kocsija, de a 18 éves öccsének van.

   - Mert összetörte júniusban – nevet fel, én pedig megvilágosodom. Hát így már érthető. Pár pillanat csönd telepszik a kocsira, én pedig erőt gyűjtök, hogy kérdezzek.

   - Mikor lesz az a bandaháború? – teszem fel első kérdésem. Jamesnek feltűnik az érdeklődésem, de nem említi.

   - Jövő szombaton – válaszol egyszerűen.

   - És biztosra mentek? Mit fogtok játszani?

   - Egy Bruno Mars mash up-ot. Connor rakta össze, és vadul szól! – áradozik lelkesen.

   - Remélem, igazad van, és elsők lesztek! – mondom, de nem nézek rá. Azonban látom, hogy széles vigyor terül szét az arcán.

   - Ez azt jelenti, elvállalod? – nagyot sóhajtok, kicsit zavar, hogy igaza lett. Csak tudnám honnan vette, hogy el fogom fogadni?

  - Igen, azt! – bólogatok, mire a levegőbe öklöz, és felkiált: „Igen!” Csak nevetek rajta, és inkább arra figyelek, hogy ne haladjak túl James házánál. Lehúzódok, ő pedig felém fordul.

   - Nagyon szépen köszönöm! – hálálkodik, és úgy tűnik nagy kő esett le a szívéről.

  - De van néhány feltételem, azt viszont majd mindenkivel együtt akarom megbeszélni – figyelmeztetem, azonban ez nem rontja el a kedvét.  Csak bólogat, majd közel hajol hozzám, és egy óvatos puszit nyom az arcomra.

  - Tényleg kösz! – motyogja, én pedig kicsit elpirulva forgatom a szemem, hogy oldjam ezt a túláradó örömöt. Kiszáll a kocsiból, de még egyszer az ablakból megköszöni, majd végre hagy elhajtani. Jaj, miért érzem úgy, hogy ezt meg fogom bánni?