25. Chapter

Hello, emberek! Itt is vagyok a következő résszel. :) Sajnálom, hogy ilyen későn hozom, de egész nap rohangáltam, és csak most volt időm egyáltalán bekapcsolni a gépem.

Ez a rész kicsit rövidebb, mint az előzők, ez amiatt volt, hogy ha a Banda Háborút is ide írom, az túlságosan is hosszú lett volna. :) Remélem így is tetszeni fog!

Jó olvasást!

Sam. :)

~*~

I can’t believe this!

Rescue Me

A csók tökéletes, óvatos, és gyengéd, egészen addig, míg James meg nem dermed. A következő pillanatban egy Simple Plan dal szólal meg, és elszakad tőlem.

  - A francba! – káromkodik, én pedig halkan felnevetek. Akárki az, tökéletesen tud időzíteni.

  - Vedd csak fel! Lehet fontos – nyugtatom, míg előveszi a telefont a zsebéből.

  - Tristan az – néz a képernyőre majd rám, de én csak biztatóan bólogatok, hogy vegye csak fel. Egy nagy sóhajjal felveszi, és nem a legkedvesebben szól bele. – Mi az? – pár pillanat csend, majd arca lesápad, szeme elkerekedik, és szinte halálra váltan szól vissza: - MI VAN?! Ne hülyéskedj velem, Tristan! – figyelmezteti, és én is aggódva nézek már rá. – Oké, azonnal megyek! – hadarja, és ki is nyomja a telefont. Már meg akarom kérdezni, hogy mi a baj, de szerencsére ő maga böki ki. – Connor eltörte négy ujját!

James lesápadva áll előttem pár másodpercig, és szinte látom, ahogy a határozott énje dominánsan emelkedik ki az aggódó mögül. Kifújja a levegőjét, majd megkerüli a kocsi, és nyitja is ki az ajtaját.

  - Tényleg jól éreztem magam, Maya, és remélem, hogy megismételjük ezt az estét! De most oda kell mennem, ne haragudj! – néz rám esdeklőn. Nem akarom, hogy így végződjön az este, plusz, hogy ilyen idegesen vezessen, így tudom: most mellette a helyem.

  - Viccelsz? Veled megyek! – mondom, és már ülök is be az anyós ülésre. Követi a példám, és meglepődve néz rám, de beköti a biztonsági övét, és a kulcs máris a helyén van. – Én vagyok a kamerásotok, ott a helyem! – mosolygok rá nyugtatásul, mire hálásan viszonozza, és áthajolva a kéziféken, egy apró puszit nyom a szám sarkába.

   - Köszi – suttogja, és érzem, hogy arcomba szökik a vér, és elvörösödöm.

   - Na, indíts, Connor valószínű már a kórházban van! – mutatok az útra, mire észbe kap, és a kocsi szinte kilő a helyéről.

***

A St. Lewis kórház sürgősségi osztályán várakozom, Bradley-vel, és Tristan-nal jobb és bal oldalamon. James és Connie elkísérték Connor-t az orvossal, hogy sínbe, majd gipszbe tegyék az ujjait. Bradley azt mesélte, Connor ráejtette a kanapét az ujjaira – hüvelykujjat kivéve. Kicsit furcsálltam, hogy miért emelgette a kanapét, amikor Connie-val volt randija, de erről majd kifaggatom Connie-t is. Jó egy órája ülünk itt, és bár tudjuk, hogy nem fog belehalni, idegtépő a várakozás. Leginkább attól a levegőben hullámzó kérdéstől, amit eddig senki nem tett fel, de mindenki tudja, hogy meg kell majd kérdezni. Hogy fog holnap játszani? Mindenki tudja a választ, és ettől lesz az egész annyira idegtépő. Sehogy. Nem fog tudni holnap játszani. Már épp fel akarom tenni magamnak a következő kérdést, mikor megjelenik James, mögötte Connie, és a begipszelt kezű Connor. Azonnal felpattanunk, és a srácok, letámadják Connor-t, míg én James felé fordulok.

  - Most mi lesz? – kérdezem aggódva. Szörnyű meggyötört arcára nézni. Tudom, neki is az jár a fejében, hogy most mi lesz a holnapi Banda Háborúval. Pont ma mondta mennyire fontos ez neki. Nem akarom, hogy csalódjon. Valahogy meg kell oldanunk!

  - Jó 2 hónap, mire újra használni tudja a kezét. Még szerencse, hogy bal kezes – horkan fel, majd jobb kezével megdörzsöli a szemét, és mikor újra rám néz, nagyon fáradtnak tűnik.

 - Megoldjuk, oké? – lépek közelebb hozzá, kezem vállára simítom. Hosszú percig csak arcomat fürkészi, mérlegelve, hogy tényleg meg tudjuk-e oldani, aztán bizonytalanul bólint egyet. – Egyelőre menjünk innen, valami nyugodtabb helyre – mondom, és a többieket is kifelé kezdem terelni.

***

James-éknél gyűlünk össze, ott szoktak általában próbálni, a garázsban, így egyértelmű volt, hogy oda menjünk. A begipszelt kezű srác kapott fájdalom csillapítót, és most a kanapén fekszik, feje Connie ölében nyugszik. Figyel ránk, bár egy picit mintha kómás lenne.

 - És senki nem tud basszusozni, csak Connor? – kérdezem. Egyszerűen nem tudjuk mi legyen a holnapi versennyel.

 - Én tudok, de nem tudom egyszerre játszani az én részem, és a Connor-ét – rázza fejét James.

 - Bradley? – fordulok a göndör srác felé.

 - Én is gitározom közben – vonja meg a vállát. Mindenki tanácstalan, és kétségbeesett. Első ötletük, hogy holnap nem lépnek fel, de én ezt egyből kizártam. Tudom, hogy nekik kell dönteniük, de ha én nem támogatom őket, akkor senki. Con a barátjával van elfoglalva, a többiek pedig túlságosan elkeseredettek ahhoz, hogy értelmes ötlet jusson eszükbe.

 - És, ha másik dalt játszanátok? – teszem fel következő ötletem.

 - Mit? Basszus nélkül hülyén hangzana! És amúgy is, vagy Connor-ral, vagy nem lépünk fel! – jelenti ki Tristan, de ezt a szóban forgó nem hagyja.

 - Erre vártok már mióta, és eddig én hivatalosan nem is vagyok bandatag. A Banda Háborúig nem is próbáltam veletek, és nem is szerepeltem videókban. Nem gond, ha nélkülem játszotok! – motyogja, amire Tristan is megenyhül kicsit.

 - Jó, de akkor is, mit játszanánk? – a többiekhez fordul válaszért, és mintha egy kis élet került volna mindenkibe. Meglátták a fényt az alagút végén, egy lehetséges megoldásnak hála.

 - Mit játszottatok eddig? Connor nélkül? – kérdezi Connie, már ő is izgatottabban hajol előre, bár fél szemmel, még mindig az ölében fekvő srác haját piszkálja.

 - Csak a Vegas Girl-t, meg As Long As You Love Me-t – adja a választ Brad.

 - Jaj, Justin Biebert miért?! – kiáltok fel. Nem bírom a srácot, de nem azért, mert, hogy nőies hangja van, vagy, mert túlságosan be akarja bizonyítani, hogy ő bizony hetero. Botrányhős, és minden komolyabb zenei tehetség nélkül a fél világ imádja. Nem szeretem az ilyet. Ha valaki híres, legyen a tehetsége miatt híres.

 - Mert nagy sláger, és egyszerűbb, ha az ismertebb dalokat dolgozzuk fel – vonja meg a vállát mellettem James.

  - De tényleg jobb, ha a Vegas Girl-el megyünk – ad nekem igazat Tristan, bár én csak céloztam erre…

  - Nem tudjuk holnapra úgy begyakorolni, mint a Bruno Mars mash up-ot – rázza meg a fejét James. Nem hiszem el, hogy még mindig nem reménykedik. Pont ő, akinek mindennél fontosabb ez.

  - De, igen, ha gyakoroltok majdnem egész éjjel. Képesek vagytok erre? – néz körbe Connie. Néma beszélgetés veszi kezdetét a 3 srác között. Egymás arcát fürkészik, mennyire elszánt a másik, majd pár másodperc múlva egy emberként a lányra bólintanak.

  - Megcsináljuk! Belekezdtünk, végig is csináljuk! – áll fel már mosolyogva Brad. Kedvelem ezt a srácot. Optimista, és kész energiabomba.

  - Jól van, próbáljuk meg! – sóhajt nagyot James, és mindenki megkönnyebbülten fújja ki a levegőjét. Azonnal el is kezdenék a próbát, de Connie emlékezteti őket arra, hogy barátjának sokat kell pihennie, és Tristan vállalja, hogy hazafuvarozza a szerelmespárt, James pedig engem visz el. Hiába tiltakozom, hogy szívesen maradok támogatni őket, csak azzal jön, hogy az apám megnyúz engem, és persze őt is, ha az egész éjjelt itt töltöm, és reggel nem fogom tudni kimagyarázni, hogy miért voltam Connie-nál magas sarkúban, szépen kiöltözve. Végül csak beleegyezem, és sietve hazavisz, nehogy apa elkapjon minket.

 - Sok sikert a próbához! És ha valami van, mindegy mennyi az idő, hívj fel, oké?! – utasítom, miközben kioldom a biztonsági övem.

  - Nem lesz gond! – biztosít, de továbbra is szigorúan nézek rá, így hozzáteszi: - Jól van, egyből hívlak! – kacsint rám, és már vidámabban elmosolyodom. – Sajnálom, hogy így kellett véget érnie a randinak. Nem ez volt a tervem – húzza el a száját.

  - Hagyd már! Így legalább bebizonyítottad, hogy mint barát, bármikor lehet rád számítani. És ha nem vesszük figyelembe az utolsó pár órát, akkor nagyon jól éreztem magam – mosolygok gyengéden, mire az ő arca felveszi az enyém tükörképét. – Nem lesz semmi gond, James! – hajolok közelebb, mélyen szemébe nézve, hogy tudja, tényleg így gondolom. Mélyet sóhajt, mintha kieresztené minden aggodalmát, és félelmét, majd egy hálás mosolyt küld felém.

  - Köszi, mindent, Maya! – motyogja, mire csak felnevetek.

 - Sok sikert! Holnap találkozunk a plázában! – köszönök el, de még közel hajolva hozzá, egy apró puszit nyomok a szája sarkába, pont úgy, mint ő nekem jó 2 órával ezelőtt. Szégyenlős mosoly fut végig arcán, majd ki is szállok, hogy mehessen vissza próbálni.