24. Chapter

Kedves Olvasók!

Ezúton szeretnék tőletek bocsánatot kérni, a rengeteg várakozás, és halasztás miatt.  Borzalmas vagyok, tudom. :) De türelem rózsát terem, és itt van most az a rózsa. :) Nagyon remélem, hogy elégedettek lesztek vele, mert szerintem jóra sikeredett, bár ez lehet csak az én agyamban van így. Ez a rész csak Maya-ról, és James-ről szól, majd a következő részben jönnek izgalmak, hisz itt van nem sokára a Banda Háború.

Köszönöm a kommenteket, és a pipákat az előző részhez, annyira boldog vagyok, hogy mindig mellettem maradtok, bármilyen szörnyű részt is hozok! :)

Nem is húzom tovább, jó olvasást, és írjatok pár véleményt, hogy szerintetek milyen lett a rész. :)

Ölel, Sam. :)

~*~

This is Heaven

Patience

- Brook, segítenél? – kiáltok át a szomszédos szobába csak a fejemet kidugva az ajtón. Alig fél órám van, míg James ideér, és még szinte sehol sem vagyok. Kicsit sokáig tartott az ellazító hajmosás. És persze a sietségben csak még inkább elrontok mindent. Épp a felsőmet vettem magamra, amikor a sietségben túl gyorsan húztam a fejemre, és felszakadt. Egy 10 centis szakadás volt a tökéletes felsőn, 30 perccel a randim előtt! Basszus!

Húgom alig pár pillanatra rá, kilépett a szobájából, és átslisszolt hozzám. Apa még itthon van, 10 perc múlva megy át a nagyihoz. Anya azt mondta át kell vinnie egy kis sütit neki, és akkor biztos, hogy nagymama ott is tartja jó 2 órán át.

  - Ezt nézd! – mutatom fel a lila blúzom oldalát, és kétségbeesetten nézek rá. – Most mit vegyek fel?! – általában nem vagyok ilyen, én is meglepődök magamon, de valamiért nagyon jól akartam kinézni azon az estén.

  - Jóó, nyugi, segítek! – nyugtat le, és az ágyamra tol, majd a szekrényemben kezd kutatni. Nem telik el két perc, mikor előszed egy halványpiros félvállas blúzt. – Ez tök jó, még nem is láttam! – nézegeti a felsőt, és elkerekedik a szemem. Te jó ég, ez még meg van?!

  - Ezt még Connie-val vettük! El is feledkeztem róla! Köszi! – ölelem magamhoz fél kézzel, amit ő egy mosollyal nyugtáz, és már magamra is hagy. Gyorsan felveszem a blúzt, majd hozzá egy fekete farmert, és szaladok a fürdőbe. Mindennel kész lettem, és még van 5 percem 5-ig. Utolsó simításokat végzek magamon, elteszem a zsebembe a telefonom, mert táskát nem akarok vinni, és mire leérek, hogy felvegyem a cipőm, már hallom is a dudát a ház elől.

Széles mosoly terül szét az arcomon, és kikukkantok az ajtó mellőli ablakból. James kiszáll a kocsiból, megkerüli azt, de még megnézi magát az ablakban. Hát mit mondjak… rettentő jól nézett ki! Egy sötét farmer, és egy sötétkék ing volt rajta könyökéig felhajtva. Elegáns, de szexi. Uh, asszem egy ütemet kihagyott a szívem...

   - Kicsim! Kicsim, várj! – hallom mögülem anya hangját, és megpördülök. – Jaj, nagyon csinos vagy! – dicsér meg. Megölel, és a vállam mellett kinéz az ablakon. – Hű, és a mai partnered is nagyon jóképű! – kacsint rám.

   - Jaj, anya!! – szólok rá, nehogy kimenjen, és James-nek is áradozzon valamiről.

   - Jól van, jól van! Na vigyázz magadra, érezd jól magad, és ne hagyd, hogy bármit erőltessen! – ismétli el - ma már harmadjára -, én pedig inkább lenyelem csúnya szavaimat, és nagyot sóhajtva bólintok. Hát persze, mintha James olyan lenne.

   - Majd jövök, anya! – intek neki, és nyitom az ajtót.

   - Oh, szia! – mosolyodik el James, és én sem tudom megállni a vigyort. Már épp csengetni akart, de a kezét visszaengedte maga mellé, mikor kinyílt az ajtó.

  - Szia! – ki akartam lépni mellé, de el is feledkeztem anyáról. Kérdőn néz rám, én pedig egy nagy sóhajjal megadom magam. – James, ő itt a mamám. Anya, ő James McVey – mutogatok, mire anya egyből megragadja a srác kezét.

  - Nagyon örülök! Remélem, vigyázol a lányomra! – fenyíti meg anya játékosan, mire James halkan felnevet.

   - Természetesen, Mrs. Ross – bólint, majd elköszönünk tőle, és pár perccel később már a kocsiban vagyunk egyre közelebb a múzeumhoz.

  - Olyan izgatott vagyok! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz! Én is szeretnék egy galériát egyszer! Olyan jó érzés, amikor profik megdicsérik a munkádat – áradozom. Már kezdetektől beszélek, annyira izgatott vagyok, és James-t még csak nem is zavarja. Vagyis nem látom rajta. Csak serényen bólogat, néha közbe-közbe szól, de nem látom rajta, hogy zavarná a csacsogásom. Néhány perc múlva behajtunk egy parkolóba, s miután leálltunk, James olyan aranyos, hogy átszalad az én oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót.

  - Köszi – motyogom, miközben kisegít a kocsiból, kezemnél fogva. De a bejáratnál el kell engednie, mert meg kell vennie a jegyeket. Én már beljebb is sétálok a közben, és hamar megtalálom az általunk keresett termet. Nem sokkal nagyobb, mint a nappalink, de zsúfolásig van képekkel. Kinagyított, és normálméretű képek is vannak. – Ez a Mennyország! – ámuldozom, és halk kuncogás jelzi mellettem, hogy a srác is utolért.

A kiállítás fantasztikus volt, és a legjobb az volt, hogy James-t is érdekelte. Nem jött unottan utánam, olyan „óh, menjünk mááár” stílusban. Érdekelte a kiállítás, kérdezgetett, hogy milyen objektívvel lehet ilyet csinálni, stb. és ha ez nem is lett volna elég, nevettem is rengeteget, mert James nagyon ügyetlen volt ezen az estén. Hogy azért, mert zavarban volt, vagy szándékosan akart megnevettetni, nem tudom, de nagyon aranyos volt. Elesett, nekiszaladt az egyik falnak, ami több részre osztja a szobát, és kis híján ledöntötte az egyik díszvázát, ami a sarokba volt állítva. Ha azt akarja elérni, hogy esélye legyen nálam, akkor most megkapta… kit hülyítek, már rég megkapta!

   - Ez nagyon jó volt! – áradozom, mikor kilépünk a szabadba. – Azt akarom, hogy az én képeim is ide kerüljenek! Drakula váráról készítek egy képet! Arról nem volt! – morfondírozom, mire felnevet.

   - Az biztos, hogy az lesz a legjobb, mind közül! – kacsint rám, én pedig elpirulok. Ma este többször is bókolt. Csak azt hajtogatta, hogy szép a szemem, és milyen jól nézek ki ma. Én meg a zoknimba pirultam mindegyik bókjától. Az órájára pillant, és én is meglátom. fél 8 van. Két és fél órát voltunk bent? Nem tűnt annyinak. De én még nem akarok haza menni.

  - Nem vagy éhes? – fordulok felé.

  - Most, hogy mondod, tudnék enni – vonja meg a vállát. – Van itt egy nagyon jó pizzázó, mit szólsz ahhoz? – mutat a sarok felé.

  - Menjünk! – bólintok, és egymás mellett indulunk el. Kicsit feszélyezve érzem magam… most először az este. Ott jön rendíthetetlenül mellettem, közel, annyira, hogy ha csak egy centit jobbra dőlök, a vállam már az övének támaszkodna. De mindketten tartjuk ezt a távolságot, és ez kicsit őrjítő, főleg ha belegondolok, hogy az első csók köztünk már el is csattant. Nem tudom, mit csináljak, hogy kényelmesebben érezzem magam, de úgy tűnik ő is észrevette szorongásom, mert a következő pillanatban elkapja kezem, és ujjait az enyémbe fűzi, én pedig egy széles mosollyal nézek rá.

***

  - Ez tényleg hihetetlen! – hüledezik nevetve James. Már 10 perce azon lóg, hogy sosem látott lányt ennyit enni, úgy hogy nem látszik meg rajta.

  - Egyáltalán nem az! – nevetek, és játékosan meglököm a karját. Egy 50 centis pizzát rendeltünk, gondoltuk az elég lesz kettőnknek. És tényleg valószínű. Pont annyi, amennyi mindkettőnknek elég. – És hogy állsz a Banda Háborúval? – harapok bele a már megkezdett szeletembe.

  - Izgulok. Félek, hogy elrontom, és vagyok olyan ügyetlen, hogy lezúgok a színpadról – húzza el a száját, és halkan felnevetek. Mondjuk az tény, hogy ma este is elég ügyetlen volt.

  - Nem lesz semmi gond! Már 12 éves korod óta gitározol, nem fogod elrontani a dalt! És nem is fogsz leesni – kacsintok rá, mire egy hálás mosolyt küld felém, majd pár pillanat múlva nehezen felsóhajt. Mintha rávette volna magát valamire, hogy elmondjon valamit.

   - Csak, tudod ez azért is fontos nekem, mert apának nem sikerült befutni, mint híres gitáros. Volt egy bandája a fő sulis barátaival, de nem voltak annyira jók, hogy sikerüljön nekik. Részben ezért is szeretném, hogy minden jól menjen a holnapi nap. Ez volt az ő nagy álma, és nem csak azért csinálom, mert ez az enyém is. Részben az övét szeretném valóra váltani. Az ő gitárjával fogok holnap játszani, és nagyon szeretném, hogy jól menjen – meséli, és csak most értem meg, hogy mennyire fontos ez neki. Oké, egy másik versenyen is megpróbálhat utána nyerni, de ez akkor is csak egy csalódás lesz neki. Nem akarom, hogy csalódjon, az apja elvesztése így is nagy fájdalom volt neki, ez látszik rajta. Biztos vagyok benne, hogy közel álltak egymáshoz.

  - Jól fog menni – nyugtatom meg. – Milyen ember volt? – kérdezek rá csendesen, és látom, meglepi a kérdés. – Persze, ha nem akarsz róla beszélni, nem kell! – hárítom el, hogy ne érezze magát kényszer alatt.

  - Én szívesen beszélek róla, csak sosem kérdezik ezt. Mindig úgy vannak vele, hogy nem akarok beszélni apáról. Pedig attól, mert már nincs itt velünk, még szívesen beszélek róla. Sőt még inkább, nehogy bárki is elfelejtse őt. Fantasztikus ember volt. Ő volt a példaképem. Határozott volt, és szigorú, ha kellett, de nagyon szeretett minket. Órákon át tudott velem, és a bátyámmal játszani, mikor kicsik voltunk. Sophie-t sajnálom inkább. Ő csak 7 hónapos volt, mikor apa meghalt. Nem ismerhette meg rendesen – szomorodik el. Már egyikünk sem figyelt a pizzára, pedig még két nagy szelet ott maradt. De csak James-re figyeltem. Mindent meg akartam tudni róla, épp ezért nem akartam figyelmen kívül hagyni egy szavát sem. Ő pedig csak mesélt. A zenélés csak hobbi volt apjának, mivel munkának nem jött össze. Azon kívül séf volt egy étteremben. Az anyja dolgozta fel legnehezebben, hogy Charles – megtudtam az apja nevét is – meghalt. Sokáig tartott, de sikerült megbékélnie az új helyzettel, hogy neki kell megteremtenie a betevőt, bár később Nick besegített, és most már James is.

  - Úgy 4-5 év után látszott, hogy anya feldolgozta. Bár utána kiderült, az is közre játszott, hogy volt, aki vigasztalja. Tavaly mutatta be nekünk az új pasiját, Rob-ot. Egy ideig nem nagyon szerettük Nickkel, kivéve Sophie-t, ő oda volt érte az első perctől. Aztán láttuk mennyire szereti anyát, és gondoskodik róla, és rólunk is. Sophie-nak szinte apja lett, imádja őt. És így már mi sem tudtunk ellent mondani neki. Tényleg szereti a családunkat – vigyorodik el halványan, amit én is viszonzok. Örülök, hogy annyi szomorúság után legalább egy kis vigasz jutott nekik, Robertnek hála. Persze az apját nem tudja pótolni, de nem is azt várják el tőle.

  - Jó fej lehet ez a Rob – nevetek fel, mikor elmeséli, hogy babázott Sophie-val, pár hete.

  - Az is. Kedvelem, és a legjobb, hogy támogat minket, és nem próbál meg apáskodni felettünk. Még csak egy éve vannak együtt, és tudja, hogy ennyitől még nem lesz az apánk – magyarázza. Mire mindent elmond, már nem is vagyunk éhesek. Becsomagoltatjuk a maradék pizzát, James majd hazaviszi Nick-nek. Mivel este 9 lett, mire kilépünk a pizzázóból, Úgy döntünk ideje lassan haza menni. Ez még csak az első hivatalos randink, nem akartuk nagyon elhúzni. Plusz elmeséltem, hogy apám csak a nagyinál van, ezért nem akadékoskodott, és amint meghallotta ezt, megértette, hogy miért kell hazamennem. Kézen fogva indultunk vissza a kocsihoz, csendben. De nem zavart, hogy nem beszéltünk. Jó volt, hogy nem kellettek szavak, ahhoz, hogy jól érezzük magunk. Ez a gondolat mosolyt csal az arcomra, és közelebb húzódom James-hez, bal kezemet is karjába fonva. Lenéz rám, és ő is elmosolyodik. Megszorítja a kezem, így megyünk tovább egészen a kocsiig, ahol kinyitja nekem az ajtót, majd megkerülve a kocsit ő is beül.

***

  - Itt is vagyunk – mondja, mikor lehúzódik a házunk előtt. A nappali ablakára nézek, és úgy látom apa még nem ért haza. Nem látom a tévé világítását. James kiszáll, és a kocsit megkerülve kinyitja nekem is az ajtót.

  - Köszi, ezt az estét James! Nagyon jól éreztem magam! – mosolygok, ahogy kiszálltam a kocsiból. Becsukja a kocsiajtót, de én még nem megyek el, szeretném, ha tudná, hogy tényleg sokat jelentett ez az este nekem.

  - Örülök neki! Én is – mosolyog, és látva, hogy továbbra sem megyek, közelebb lép, és jobb keze ujjait az enyémekbe fűzi. – Megismételhetnénk majd – javasolja halkan, arca egyre közelebb kerül az enyémhez. Mosoly kerül számra, ami csak szélesebb lesz, ahogy meglátom: James ajkaim fürkészi pár pillanatig.

   - Én benne vagyok – motyogom, de már nem is figyel erre egyikünk sem. A srác szabad kezével végig simít arcomon, és óvatosan felemeli a fejem államnál fogva. Lehunyom a szemem, és csak várok, egészen addig, míg megérzem ajkait. Lágyan az enyémekre tapadnak, óvatos finom csókot lehelve rájuk. Szabad kezem mellkasára csúszik, ingébe kapaszkodom, nehogy összeessek, mert térdem úgy remeg, mintha 800 métert futottam volna. Az egész helyzetnek köszönhetően ellepnek az emlékek pár hétről, amikor a játszótéren voltunk James-szel. És akárcsak akkor, most is elkönyvelem magamban, hogy ez a nap jobb már nem is lehetett volna.

(To be continued...)