23. Chapter

Добрый вечер! Vagyis jó estét! :D Bocsi, oroszul akarok tanulni, és most nagyon benne vagyok. :)

Amúgy itt az új rész, szintén hosszabb, és ezért utálni is fogtok, de ez még nem a randi. :) Bocsesz.

Köszönöm a két kommentet, és a pipákat, de azért egy kicsit csalódott vagyok, hogy a 27 feliratkozóból csak 2 ember szólt hozzá a részhez. Kérlek ne legyetek lusták, szeretném tudni, hogy milyennek tartjátok a történetet, szóval komizzatok! :) 

A fejezetben ismét köszönöm Anne Hudson segítségét! :) Remélem tetszik a rész, komizzatok, pipáljatok! :)

Sam. :)

~*~

Never

I'll Be There For You

Könnyen átvészeltem a földrajzot, és a francia órát. Szerencsére nem feletetett meg egyik tanár sem. Nem tudtam volna semmit, csak azon járt az eszem, amit James-szel beszéltünk. Úgy tűnik, nagyon várja a holnapot. És azon kapom magam, hogy én sem érzek másképp. Kíváncsi vagyok, hogyan fog elsülni. Talán feszélyezett lesz? Kínos és néma csendekkel, és alig fogunk tudni szólni egymáshoz, csak mert egyikünk sem mer mondani semmit? Bár, a reggeli beszélgetésünk után nehezen tudom ezt a végkimenetelt leszűrni. Az is szabad volt, és a csók felemlítése sem okozott problémákat. James-szel lehet beszélgetni. Könnyű vele megtalálni a közös hangot, és ez az egyik, amit leginkább bírok benne. És igaza van a pletykát illetően is. Le kell szarni, amit gondolnak, és beszélnek. Főleg akkor, ha pár hónap után igaz lesz, amit mondanak. (Bár erre azért nem vennék mérget.

   -  Maya! Várj már meg! – szólít egy ideges kiáltás magam mögül. Már az ötödik órára sietek. Két óra, és mehetek haza! Nevem hallatán ösztönösen odakapom a fejem, és Connie-t látom felém loholni. – Kérdeznem kell valamit! – állít meg, és a folyosó szélére húz, hogy ne akadályozzuk a forgalmat, meg gondolom, nem tartozik másra a kérdezni/mondani valója.

   - Mielőtt megkérdezed, nem, nem járok James-szel, és ez a hülye sztori a nyárról sem igaz. Csak valamelyik idióta találta ki – forgatom a szemem, mire felnevet.

  - Nem ezt akartam kérdezni. Én ismerem a történetet, nem hiszek el minden jött ment hülyeséget – nyugtat, majd a tárgyra tér. – Azt akartam kérdezni, mit mondtál a szüleidnek a randidról? – kérdezi halkan. Jól teszi, itt még a falnak is füle van.

   - Anyának elmondtam, de megkértem, hogy apának egy veled kapcsolatos programot mondjon. Remélem nem gond! - mézek rá nagy szemekkel, bár tudom, hogy nem fog ellenkezni.

   - Dehogy, főleg, azért jó, mert én pedig Connorral leszek, de a szüleim úgy tudják, nálad alszom – kacsint rám, mire pimasz mosoly kúszik az arcomra.

   - Szóval nála alszol? – húzogatom a szemöldököm, de tudomást sem vesz róla.

  - A szülei elmennek a nagymamájához, a nővére bulizik, szóval igen, miénk a ház – pislog szendén.

   - Jaj, ne vágj olyan ártatlan arcot, szombaton már nem leszel az! – lököm meg játékosan a vállát, mire felnevet, és szemét forgatva el akar menni. – Aztán védekezzetek! – húzom még visszanevetve, mire rám csap egyik füzetével, és el is megy.

***

  - Maya Cecilia Ross! Mégis mit vétettem ellened, hogy szándékosan kicseszel velem?! – ront nekem Carol, a suli újság főszerkesztője, ahogy belépek a szerkesztőségnek szánt terembe. Csak megilletődve nézek rá, fogalmam sincs, miről beszél. És ekkor a kezembe nyom egy kinyomtatott példányt a suli újságból.

   - Mit csináljak ezzel? – kérdezem. Továbbra sem tudom, mivel vádol.

   - Nézd csak meg jól képeidet, és hogy melyik cikkhez raktad őket! – parancsol rám, és kitépve a kezemből, elém rakja a második oldalt. Ott van a cím: „Focisták örömére” és alatta elkezdve a cikk, és a… A szívem hangosan dobogva jelzi, hogy bizony ügyesen elrontottam a képek elhelyezését. A focisták helyett James mosolyog vissza rám, méghozzá egy lappal a kezében, azon egy felkiáltójel. Bizony, mert azt a képet raktam be, amin a srácok egy táblaként tartják a lapokat, rajta: SEGÍTS MAYA!

   - Basszus! – szólom el magam, és tovább lapozok. Csaknem az összes fotót összekevertem, kivéve egyet, egy elsős versmondó versenyről készültet. Na, szép lett volna, ha még azt sem tudom berakni!

   - Basszus bizony! Remélem, tudod, hogy emiatt hatalmas csúszásban vagyunk! Az újság jelenti a legnagyobb bevételt a sulinak, és szerencsénk van, hogy megveszik. És most két nappal vagyunk elkésve! – szid le, és arca vörös a méregtől. – Tény és való, hogy nagyon jó képeket csinálsz Maya, és fontos vagy a szerkesztőségben, de figyelhetnél jobban! Gondolom, hogy nem szándékos volt, de ennél több figyelemre van szükségünk! – int, én pedig engedelmesen bólintok.

  - Sajnálom, Carol! Tényleg! Azonnal rendbe hozom, és holnapra lehet nyomtatni – szabadkozom, és úgy tűnik, megnyugtatja, hogy vállalom a felelősséget.

   - Ez már jobb. Van két órád, utána kérem az alapot, hogy nyomtathassam. De most kétszer nézd át, mielőtt ideadod! – utasít, majd ott hagy, én pedig ledobva a cuccom egy számítógéphez megyek.

Még sosem fordult elő ilyen velem. Mi történt? Ennyire nem figyeltem volna? De mégis mi terelte el a figyelmem? És akkor egyszerre beugrik. Ezt kedd délután csináltam… az után, hogy James elhívott a Beauté de L’art-ba. Francba, hogy így elveszi a gondolkodó képességem!

Végül sikerült kijavítani a képeket, de hosszú munka volt, így alig vártam, hogy hazaérjek. Alig értem be a szobámba, Brooklyn rohan be, könyörgő szemekkel.

  - Tudnál nekem segíteni? – úgy meglep ez a kérdés, hogy egy pillanatra megdermedek a hajam copfba kötésében. Soha – ismétlem – SOHA (!) nem kért még segítséget tőlem. Vagy anyához, apához fordul, vagy Jenny nénihez, mindegy, de soha nem hozzám.

 - Én?! Biztos, nem anyához akarsz menni? – gyorsan felkötöm a hajam, és meghúzom a csurim, majd a szekrényemhez sétálok.

  - Nem. Anya mindig olyan hülyén csinálja meg a hajam a fellépéseimre, a te frizurád pedig mindig jól áll. Beállítanád nekem? – néz rám kicsit szégyenlősen, én pedig gyengéden elmosolyodom. Jó, hogy végre nem civódunk.

  - Persze, csak hadd öltözzek át! – mutatok a suli egyenruhámra, ami még mindig rajtam rohadt. Bólint, majd egy elégedett vigyorral kimegy a szobából, én meg alig 5 perc múlva követem őt. Már felöltözve ül a sminkasztala előtt, és épp a haját fésüli.

   - Na, hogy szeretnéd? – kérdezem, és elveszem tőle a hajkefét.

  - Valami konty félét, hogy ne zavarjon, de ne valami unalmasat – adja egyszerűen, nekem pedig már körvonalazódik is egy nagyon szép hajköltemény a fejemben. Szerencse feleannyira se bonyolult, mint amilyen jól néz ki. Alighogy belekezdek, Brook kíváncsiskodó arccal kezd méregetni. – Igaz, amit apának mondtál? Hogy Connie-val lesz programod? – néz rám gyanús vigyorral. Jól tudja már, hogy Connie-val nem nagyon szoktunk péntekre programot tenni a pihenés miatt. Ki kell pihenni, hogy túléltünk egy hetet a suliból.

   - Hát mondjuk úgy, hogy ennek jobban örül, mint annak, hogy randira megyek – nevetek fel kínosan.

   - Ki a srác? – faggat tovább, és őszinte érdeklődést látok az arcán, így örömmel mesélek.

  - Egy nagyon aranyos srác az évfolyamomról. James a neve. Elhívott egy fotós kiállításra – mondom, miközben néhány tincset kihagyva befonom a haját.

   - Nagyon bírhat téged, ha így tudja, mit szeretsz – kacsint rám.

   - Igen, és én is bírom őt, ezért nem akarom, hogy apa már most elijessze - húzom el a szám.

   - Borzalmas, ahogy a fiúkkal bánik, ugye? – nevet fel, és ezzel muszáj egyetértenem.

A frizura készítés további részét átbeszélgetjük, mintha újra megismernénk egymást. Furcsa, de teljesen félre ismertem Brooklynt. Azt hittem totál el van szállva, amiért ilyen művészi suliba jár, és ilyen jó táncos, de csöppet sem. Csak azt sajnálom, hogy még csak most jutottunk el erre a szintre, hogy normálisan beszéljünk egymással.

***

Az egész péntek délelőttöm borzalmas izgatottsággal telt el. Egész végig azt vártam mikor lesz már vége a napnak, és mehetek haza, készülni a randira. Fizikából röpdolgozatot írtunk, de arra is alig figyeltem, így remélem, hogy a kettesem meg lesz. Csigalassúsággal teltek a percek, pedig minden másodpercben az órát bűvöltem… nem ment gyorsabban.

És 5… 4… 3… 2… 1… CSENGETTEK!!! Végre! Mindenki felkapja a cuccait, de elsőnek érek ki a francia teremből. Vége az utolsó órámnak. Azonban még be kell néznem a szerkesztőségre, megnézni az újságot. Miután megcsináltam, Carol még tegnap kinyomtatta mind a 600-700 példányt. (Mit mondjak, nagy a suli.) És mint a szerkesztőség tagja, szerencse ingyen kapok egy példányt. Fel is kapom, és út közben a parkoló felé nézegetem. Egészen addig, míg bele nem ütközöm valakibe. Sajnos ügyesen meg is fejeltem az állát a homlokommal, így fájdalmasan dörzsölve azt nézek fel akadályomra.

   -  Hello, Maya! – vigyorog rám csábosan Cooper. Na, király, már csak ő kellett nekem.

   - Szia, Coop! – ne legyél vele szemét! A legjobb a békesség! Nem kell neked balhé! Azonban az nem tetszik, hogy hiába lépek hátra, Cooper követ, és tesz felém egy lépést.

  - Ne haragudj, nem vettelek észre – mosolyog csábosan, majd minden leplezés nélkül végigmér. – Bár ezen csodálkozom – és egy kaján vigyort vet rám, majd közelebb jön. Hátrálok, de a falnak ütközöm. Csapdába szorított, és ez egyáltalán nem tetszik! – Tudod azon gondolkodtam, most, hogy kiderült nem vagy együtt azzal a McVey gyerekkel, hogy… adhatnál egy esélyt kettőnknek – vonja meg a vállát, és fejem mellett a falnak támaszkodik jobb kezével, hogy ne menekülhessek. Ezt nem hiszem el! Még ennyi visszautasítás után sem fogja fel, hogy NEM ÉRDEKEL!!!

   - Cooper, hagyd ezt! - mondanám, de csak a nevét tudom kimondani, és már a szavamba vág.

  - Ugyan, a suli legdögösebb csaja, és sráca. Rossz biztos nem jönne ki belőle. Csak gondolj filmekre. Ez a páros mindenütt megtalálható – néz rám felvont szemöldökkel, arca jóval közelebb van hozzám, mint azt kellene. – Szóval mi lenne, ha adnál egy esélyt ennek? – mutat kettőnkre. – Mit szólsz a mához? Ne várakoztassuk meg, ami amúgy is bekövetkezik! Ráérsz ma? – kérdezi, és már nyitom a szám válaszra, de ekkor egy kéz elkapja az enyémet, baloldalra húz, ahol Cooper nem állta el az utat. Megmentőm magához ránt, és keze derekamra csúszik.

  - Bocs haver, de ma programja lesz! Méghozzá velem! – húzza el gúnyosan száját James, én pedig elvigyorodom. Mindig ott van, ahol szükség van rá. Közelebb húzódom hozzá, és már nem is érdekel, hogy az előbb Cooper rohadtul benne volt a magánszférámban, mert tudom, hogy James majd lerendezi. Szorosabban von magához, én pedig egy gúnyos vállvonással nézek a faképnél hagyott srácra.

   - Ehhez most semmi közöd, McVey! Maya most velem beszélt! – kontrázik Coop, de James arcán továbbra is csak egy gúnyos vigyor van. Tudja, hogy mivel ma vele töltöm a délutánom, nyeregben van, és úgy tűnik nagyon is élvezi ezt.

 - Már lerázott. Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm, de nem érdekled! – erősen kihangsúlyozza a nem szót, mire a srác csak még dühösebb lesz.

 - Ezt talán neki kéne eldöntenie – fordul felém. – Kivel lennél inkább? Velem, vagy a bájgúnárral? – méregeti megvetően James. Gúnyosan felnevetek, majd felvonom egyik szemöldököm, hogy komolyan gondolta-e ezt a kérdést.

  - Azt hiszem ez egyértelmű! Bocs Cooper, de James igazat mondott. Ma sajnos foglalt vagyok! – vonom meg a vállam tettetett ártatlansággal, és csak élvezem a dühös srác látványát. Amilyen képet vág! James arcán diadalittas mosoly húzódik.

 -  Én szóltam, öreg! – húzza el a száját, majd elfordít, és egészen a kocsimig kísér. – Egy pillanatra féltem, hogy inkább vele mész el valahová – vallja be, ahogy a jeepemhez érünk. Tarkójánál a hajába túr, és olyan arcot vág, mintha szörnyű bűnt vallott volna be. Elmosolyodom ezen a lehetetlen gondolaton.

  - Nem tennék ilyet! Főleg nem Cooperrel – húzom el a szám. Erre megkönnyebbülten felnevet, majd a homlokára csap, mintha elfelejtett volna valamit. Kicipzárazza a táskáját, és nagy megdöbbenésemre a fényképezőm veszi elő belőle.

  - E-ez hogy került hozzád? – mutatok a gépre.

 - Connor elkérte Connie-tól, mert úgy gondolta, mivel én törtem össze, nekem is kéne megjavítani, és igaza volt. Sajnálom, hogy összetörtem, és hogy nem tudok venni egy ugyanilyet, de remélem már nem haragszol rám! Tudom, nem olyan jó, mert látszik a pillanatragasztó nyoma. De ettől függetlenül nagyon jól működik az objektív. Meg a karcolásokat nem tudtam eltüntetni, de a képernyőt ki tudtam cserélni. A vaku már bonyolult volt, de Nick talált ilyet, így ki tudtuk cserélni… - tovább magyarázkodik, de én csak arra tudok gondolni, hogy mennyire aranyos gesztus ez tőle. Már megbeszéltük, hogy kárpótol azzal, ha enyém lesz a kamera, amit nyernek. De ennek ellenére, nekiáll, és ennyit dolgozik, hogy rendbe rakja az első gépem. Na, ezzel levett a lábamról! Már nem is figyelek a többi szavára, csak teszek felé egy lépést. Megfogom a fényképezőgépem, úgy hogy ujjaink kicsit érintsék egymást. Lábujjhegyre állok, és egy lágy puszit adok James arcára.

  - Köszönöm, hogy ennyit vesződtél vele – motyogom, közel maradva arcához. Meglepetten néz, majd 1000 wattos mosolyt vet rám, de nem szólal meg. – Megyek, hogy el tudjak készülni időben – veszem elő a kulcsaim, és kinyitom a kocsim vezetőülés felőli ajtaját.

  - Ötkor ott vagyok érted – kacsint rám, mire bólintok.

 - Legyél is! – kacsintok rá. – És még egyszer, köszi, a fényképezőt, James! Ez tényleg sokat jelent nekem! – mosolygok, mire vigyora még szélesebb lesz. Beszállok a kocsimba, ő pedig hátrébb áll, hogy ki tudjak hajtani, majd egy utolsó intés után ő is elindul a kocsija felé.