22. Chapter

Sziasztok! :) Nos itt az új rész, ahogy az minden szombaton szokott! :) Nagyon szépen köszönök minden komit és pipát az előző részekhez, a díjamat, és a kritikámat Anastasia J. Crine-nak! :)

A részről nem tudok sokat mondani. Két fele van, egyikben egy kis bekukkantást adok Maya otthoni életében, ott alakulnak változások, a másik részben, pedig James kap szerepet, hisz elmaradhatatlan. Elég semmit mondó lett, ezért hoztam hosszabb részt, remélem legalább eltudjátok viselni. :D

Jó olvasást hozzá! :)

Sam. :)

~*~

Family and Friends 

 

Hurricane

 - Végre itthon! – lépek be a bejárati ajtón, és leerőlködöm magamról a tornacipőmet. Tudom, elég hülye választás iskolai egyenruhához, de utálom a magas sarkúakat!

  - Jó, hogy itthon vagy! – kukkant ki anya a konyhából, kezét törölgetve egy kendőbe. Biztos mosogatott. – Milyen napod volt?

  - Hoosszú! És fárasztó! – dobom le táskámat a konyhaasztal mellé, és elfoglalom a helyem az egyik széken. Anya elém tesz egy pohár narancslevet, én pedig egy mosollyal köszönöm meg. A mosogatónak dőlve néz rám, és ösztönösen eszembe jut, hogy ki kéne találnom valamit a péntekre vonatkozóan. Mondjam meg neki, hogy randira megyek? Baj végül is nem lenne, de nem akarom, hogy apám elijessze… talán anyának elmondhatnám, és ő majd beszél apával… vagy apának nem is kell tudnia. – Remélem, pénteken elmehetek itthonról – kezdem egyszerűen. Anya összehúzza a szemöldökét, úgy néz rám.

   - Hova mennél? – feltűnt neki is, hogy ez nem Connie-s program lesz, azt általában nem így szoktam bejelenteni.

  - A Beauté de L’art múzeumba… egy srác elhívott – mosolygok. Szerencse anyával könnyű megbeszélni az ilyeneket. Mindig azt mondja, azt szeretné, ha boldogok lennénk, és bármit megoszthatunk vele… hát azért mindent nem mondok el, de hogy randira megyek, azt előtte nem szégyellem. Apa előtt… az már teljesen más tészta.

   - Randid lesz? – anyu arca felragyog, és izgatottan ül le mellém, részleteket várva. Csak bólintok, mire az asztalra könyökölve szinte utasít: - Mesélj róla! A srácról!

   - A neve James McVey. Ragyogó kék szemek, meseszép mosoly. Haja olyan menőn kócos, és hanyag, de mégis ápolt kinézetet kelt. Barátságos, udvarias, magabiztos és védelmező típus. Mindig ott van, ha kell, és csak pozitívan lehet benne csalódni – áradozom, mire anya halkan felkuncog.

   - Jól hangzik! Persze, menj csak, de tudod, ne hagyd, hogy erőltessen valamit, amit te nem akarsz! – int mutató ujjával, én pedig csak a szemem forgatom.

   - Te jó ég, anya! – erre már nem válaszol, fel akar állni, de én még visszahúzom. – Várj! Tudod, még nagyon az elején vagyunk, egyikünk sem tudja lesz-e ebből valami, vagy csak egy randi, és kész… szóval… nem lehetne, hogy apa ne tudja meg? – könyörgően nézek rá. Ő is nagyon jól tudja, hogy miként tud apa reagálni egy FIÚbarátra. (Még akkor is, ha tényleg csak BARÁT!) Egy pillanatra elgondolkozik, aztán csak beadja a derekát.

   - Jól van, apádnak nem szólunk, majd lefoglalom valamivel, vagy megkérem, hogy addig menjen el vásárolni, és azt mondjuk Connie-nál vagy oké? – kacsint rám, az arcom pedig felderül.

   - Köszi, anya! Nagyon szépen köszönöm! – ugrok fel, és egy pillanatra magamhoz ölelem, majd már szaladok is fel a szobámba a táskámmal együtt. Ledobom a táskám az ágyra, és becsukom az ajtót. Átvedlek egy kényelmesebb cuccba, és bekapcsolom a laptopom. Általában ha hazaérek pihenek egy órát, majd csak utána kezdem a házimat. De alig jutok el a géphez, valaki kopogtat az ajtómon.

  - Gyere! – kiáltok ki, és hallom is a nyikorgást. Talán anya elfelejtett valamit mondani… de nem. Megfordulok, és Brooklynt látom az ajtómban, kicsit zavart arckifejezéssel, mintha feszélyezve érezné magát.

   - Bejöhetek? – kérdezi halkan, és nagyon meglepődöm. Mivel a viszonyunk még mindig nem valami testvéri – ahogy soha nem is volt -, nagyon meglep, hogy ő az. Általában nem járunk át egymás szobájába, kerüljük a másikat, hogy ne legyen veszekedés. Még mindig kábulatban vagyok a megdöbbenéstől, de bólintok, mire beljebb jön, és leül az ablakom előtt álló barna kanapéra. Mintha csinált volna valami rosszat, zavarban van, és szórakozott. Megsajnálom, és mellé telepszem, majd várok, hogy ő szólaljon meg elsőnek.

   - Tudom, hogy mindig is szemét voltam hozzád, és ezért meglep, hogy most itt vagyok… de pont ezért jöttem – szívdobbanásnyi szünetet tart, majd felnéz rám. – Bocsánatot szeretnék kérni – és itt esik le az állam, és gurul ki a szobából.

  - Mé-mégis honnan jött ez hirtelen? Mármint mi mindig is szívattuk egymást, sosem kértünk bocsánatot… most hogy jött ez ilyen hirtelen? – kérdezem halkan. Muszáj megkérdeznem, teljesen összezavart.

   - Az egyik osztálytársam, és a családja balesetet szenvedett, és most kómában van a nővére. Folyton veszekedtek ők is, és most bűntudata van, hogy talán sosem kérhet bocsánatot. És belegondoltam, mi lenne, ha veled történne valami. Biztos én is ugyan ezt érezném, és nem akarom, hogy ilyen haragban legyünk – csuklik el a hangja, és jobban felém fordul ültében. – Mármint… te emlékszel mikor kezdődött ez az egész? Hogy miért versengtünk mindig? – néz rám nagy szemekkel, és ledöbbenek, hogy igaza van. Fogalmam sincs.

   - Nem… ez… mindig ilyen volt. Mindig jobbak akartunk lenni a másiknál – vonom meg a vállam, és már nekem is bűntudatom van. Komolyan, szánalmasak vagyunk!

   - Ez az, én sem emlékszem. De már belefáradtam. Túl sok a munka abban, hogy jobb legyek nálad. És sajnálom, hogy elmondtam apának a kisurranásod, meg amikor elmondtam, hogy Cody kiszöktetett másodikban – teszi hozzá egy halvány mosollyal. Igen, Cody volt az első gimis srác, akivel komolyabb kapcsolatom volt. Miután apa megtudta, hogy kiszöktem, méghozzá egy sráccal (!), 2 hét szobafogságot kaptam. Hála Brooknak.

   - Igazad van! Én is belefáradtam már. Teljesen más dolgokat szeretünk! Te táncolni szeretsz, én meg fotózni, és más az ízlésünk is. Felesleges versengnünk! Én is sajnálom, amikor elárultam, hogy együtt vagy azzal a fiúval… Evan-nal – jut eszembe a neve, és én is elmosolyodom. Furcsa, mennyi bajt okoztak közöttünk a srácok! Halkan felnevet, és megrázza a fejét.

  - Én megbocsájtok, ha te is nekem! – néz rám, már széles vigyorral. Bólintok, mire a nyakamba ugrik, és szorosan magához ölel. 16 éve ez az első ölelés, amit Brooklyntól kapok. Fura… de örülök, hogy rendeződnek a dolgok. Lassan elenged, majd feláll.

   - Csak ennyit akartam. Hagylak házit csinálni, nekem is van még egy csomó dolgom – int az ajtó felé, én meg csak bárgyún mosolygok, mire kisiet a szobából. Hát igen, ezt az új fejleményt, még mindkettőnknek szoknia kell. Furcsa lesz, hogy nem próbálunk meg mindennel keresztbe tenni a másiknak…

***

I DON’T KNOW WHERE YOU GOIN’ BUT DO YOU GOT ROOM FOR ONE MORE? – ordítja a telefonom, én pedig szívinfarktussal ébredek. Le kéne cserélni az ébresztőmet. A Fall Out Boy kicsit túl hangos kezdésnek. Kinyomom a telefont, majd megdörzsölöm a szemem, hogy kiűzzem onnan az álmot. Utááálok korán kelni! Ezek után is fáradt vagyok, így egyszerűbb, ha egy zuhannyal ébredek. Beszaladok a fürdőbe, és fél órával később felöltözve, kevés sminkkel, viszonylag fitten lépek ki onnan. Még visszatérek a szobámba, és magamra aggatom a karkötőimet, és az órám. Ezek nélkül nem megyek sehova. Mindegyik valami jó emlékhez van fűzve, ezért mindig rajtam vannak… kivéve alváskor. Felkaptam a táskám, és késznek nyilvánítva magam a földszintre lépkedek, hogy valami ehetőt tegyek a gyomromba.

  - Jó reggelt, Napsugár! – köszönt apa, és egy puszit nyom a fejemre, abban a pillanatban, hogy beérek a konyhába.

  - Jó reggelt! – mosolygom, és elveszek egy tálat, és egy pirítóst, amit már anya kikészített. Öntök egy pohár narancslét magamnak, és leülök, hogy elfogyasszam.

   - Remélem, nem tervezel semmit a hétvégére, mert leadják az összes Zorró filmet, meg A három testőrt. A vasálarcos is lesz – kacsint rám apa. Kiskoromban megnézette velem a Vasálarcost, és az óta oda vagyok az ilyen filmekért. Zorró, és a három testőr a kedvencem lett. Ha ment a tévében, apuval mindig együtt néztük. Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, de most a Banda Háború, és a randi jobban hív, mint Zorró.

  - Ne haragudj apa, de most nem tudom megnézni veled! – vágok szomorú fejet, és tényleg sajnálom, főleg amikor meglátom a leplezett csalódottságot a szemében. – Connie-nak megígértem, hogy vele töltöm a péntek estét, és szombaton lesz, egy afféle tehetségkutató a plázában arra megyek – húzom el a szám, és szinte összefacsarodik a szívem, ahogy meglátom a szomorúságot az arcán. Muszáj ez ellen tenni valamit. Komolyan, mintha egy kölyökkutyától vennéd el a játékát! – De tudod mit? Letöltöm, és vasárnap meg nézzük mindet! Egyhuzamban! Maratont tartunk! Addig vegyél sok popcornt! – kacsintok rá, mire egy picit felderül, és rábólint.

  - Reggelt! – köszönt ásítva Brook már a lépcsőről. Nem tűnik valami ébernek.

  - Fáradtnak tűnsz! – nézek rá, ahogy leül mellém.

  - Sokáig írtam egy házi dolgozatot a francia királyokról – ásít, de halványan elmosolyodik, hogy azért él még.

  - Egyél, aztán elviszlek a suliba – kacsintok rá, és kortyolok egyet a narancslevemből. Fel se tűnik, hogy anya és apa álla a térdét súrolja erre a mondatra.

  - Miért vinnéd el a suliba? – kérdezi még mindig döbbenten anyu.

 - Mert a húgom, és tegnap este kibékültünk… szóval most próbálok jó tesóként viselkedni – vigyorgok, és Brooklyn is csatlakozik hozzám, hevesen bólogatva, és beleharap egy pirítósba.

   - Phil, hozz egy fényképezőt! Ezt le kell fotózni, ráírni az évszámot, és bekeretezni! – szalad ki anya, sietve, mi pedig csak nevetünk rajta.

Brooklyn nem abba a suliba jár, ahova én. Egy művészetibe, ott tanulja a táncot is. De szerencsére útba esik az én iskolámba menet, így kiteszem, majd elhajtok a sulimba, és leparkolok… a már szinte szokásos helyemen, Nate kocsija mellett.

  - Szia! Jó csütörtök reggelt! – jön velem szembe mosolyogva James. Nagyon dobban a szívem, ahogy meglátom édes mosolyát, és ösztönösen viszonzom… bár talán picit ideges mosoly lett belőle. – Mizujs veled? Régen beszéltünk! – dől neki vidáman a kocsim motorháztetőjének, én pedig mellette foglalok helyet. Felnevetek, mert igazából kedden beszéltünk. Akkor hívott randira.

  - Nem sok történt – vonok vállat, aztán eszembe jut a tegnap délután. – De képzeld, Brook tegnap bejött, és bocsánatot kért minden rossz tettéért – vigyorgok, és meglepetten elmosolyodik.

   - Na, végül csak kialakul a testvéri szeretet – lök meg gyengéden a vállával, én pedig csak bólogatok. – Amúgy két fontos dolog miatt jöttem ide leginkább – mutatja ujjával is a számot, én pedig bánatot játszva lebiggyesztem az alsó ajkam.

   - Szóval nem is azért, mert látni akartál? Meg vagyok sértve! – fordulok el tőle, de csak egy játékos kuncogást hallok James felől.

   - Hát persze, hogy azért jöttem ide, csak tudod kellett valami indok is, mert nem akartam egyből lebukni – súgja a fülembe, és vállamnál fogva maga felé fordít. Arca közel van hozzám, és mikor tudatosul bennem, hogy keze még mindig vállamon van, remegni kezd a térdem. Ó, jaj, még összeesek itt! Elmosolyodom, és újra a kocsinak dőlök, hogy megtámasszon.

   - És, mi az a két fontos dolog? – térek rá a témára.

  - 1: Nem tudom a számod, pedig tegnap fel akartalak hívni – szomorúságot mímel, én pedig kicsit elpirulok, és elvigyorodom a gondolattól, hogy egyáltalán az eszébe jutottam. – És 2: Nem tudom pontosan hol laktok. Így hogy menjek érted pénteken? – nevet fel. És ez mosolyt csal az én arcomra is… nem mintha eddig nem vigyorogtam volna non-stop, mikor vele vagyok.

  - Ezeket megoldhatjuk – vonom meg a vállam, és már nyújtja is át a telefonját, hogy beleírjam a számom és a címem. Visszaadom neki, mire bekapcsolja a kamerát, és felém irányítja. – Mit csinálsz?! – fordulok el.

  - Na, légyszi! Kell egy kép, ami megjelenik, ha hívsz! – unszol, és ismét a vállamnál fogva visszafordít. Csillogó szemekkel néz rám, és nem tudok mit tenni, beleegyezem. Csinál egy gyors képet, majd megcsörget, így hivatalosan is számot cseréltünk.

  - Csak hogy tudd, utálom, ha fotóznak! – mondom, mikor már túl vagyunk az ő fotóján is, és egy felfújt arcú James néz vissza rám, ha hív. Hiába, nem tudott egyszerűen mosolyogni, neki ez kellett.

  - Jobban szeretsz a kamera mögött lenni? – kérdez, mire bólintok. Egy pillanatra csend támad, amiben van időnk szemügyre venni a parkolót. Még van pár perc a csengőig – egész hamar érkeztem – így sokan vannak kint. És a diáksereg fele, lopva minket figyel. Hiába reménykedek, ez James-nek is feltűnik.

   - Miért néz mindenki minket? – hajol közelebb felém, és szinte súgja… mintha bárki meghallaná.

   - Nem mindenki… az a srác például tanul – mutatok egy fiú felé, aki zenét hallgatva szorgosan írja a háziját a furgonja motorháztetőjén. Erre óvatosan megfricskázza a vállam, mire felnevetek.

   - Tudod, mire gondolok – int feltűnés nélkül a parkoló többi része felé. Hát innen nem menekülök.

  - Azért mert mindenki azt hiszi… hogy nyáron összeszűrtük a levet – mondom elpirulva, és olyan zavarban vagyok, hogy rá sem tudok nézni. Döbbent csönd, majd egy ésszerűkérdés:

   - Miért? – tudtam. Tudtam, hogy el kell mesélnem a többit is! Nagyot sóhajtok, majd csak kibököm.

  - Mert tegnap kémián Cassidy ügyesen kikiabálta, hogy megcsókoltál – szinte elhadarom ezt a mondatot, majd várok, hogy mit reagál erre. Nem bírok ránézni, az arcom ég. Jesszus, szólalj már meg, James! Aztán pár kínzó lassú másodperc után… felnevet?!

   - Borzalmas hogy el tud durvulni egy hír, mi? – én is felnevetek a helyzet lehetetlenségén. Hisz igaza van. Egy egyszerű csókból kihozták azt, hogy James és én nyár óta együtt vagyunk, és ezt persze titkoljuk. – Mármint, ez a suli második hete, miért titkoltuk volna eddig? – néz rám, én pedig csak meg vonom a vállam.

   - Mint a népmese! Szájról szájra terjed, és úgy változik – nevetek. Megszólal a csengő, és bármennyire szeretnék még James-szel lenni, meg is könnyebbülök egy kicsit. Legalább nem volt időnk kifejteni azt a csókot.

  - Ne foglalkozz velük! Az ilyen locsi-fecsik a suli legszánalmasabb társadalmi rétege! – súgja a fülembe, ahogy elindulunk befelé a suliba. Erre csak felnevetek, és bólintok. Az első emeletig együtt megyünk, ott aztán már szétválunk, mert neki fizikája lesz, a másodikon, nekem pedig angolom. És már nem is dühít, hogy sugdolóznak mögöttem. James-nek igaza van. Szánalmas, hogy ennyi mindent ki tudnak hozni, egy csókból.