32. Chapter

Sziasztok!

Nos, sajnálom a sok késést! Ahogy már említettem valamelyik rész előtt, mostanában eléggé kiszámíthatatlan a szabadidőm, ezért nem tudok konkrét időpontot mondani, hogy mikor jön a következő rész. Ezt sajnálom is!

Egyébként köszönöm mind a 7 kommentet, a 16 pipát, és bakker, el sem hiszem, hogy 47 (!) feliratkozóm van! Komolyan nem hittem, hogy ekkora lesz a blog ismeretsége. De ebben biztos közre játszott az is, hogy a designblog miatt többen ismertek meg, és gondolom néztek utánam. Illetve, az olyan kedves olvasóknak is köszönhetem, mint Bia Joy! Neked, még mindig nem tudom hogy köszönjem meg, a blogajánlót. olvassátok el ti is, és ha már ott vagytok, nézzetek szét! ;)

TICKET TO JOYLAND

Nos, nem is beszélek tovább! A következő részt is igyekszem minél hamarabb hozni, előtte azonban egy új designt szeretnék ide, mert kezdem unni ezt a szürke színt... :) Szép lesz, már érzem!

Jó olvasást! 

Sam. :)

~*~

Finally!

Hurriane

Maya Ross

Agyon verem azt az állatot, aki baltával csapkodja a fejem! – ez az első gondolatom, ahogy felébredek. Nem is magamtól kelek, a fejfájás vet ki az ágyból. Próbálok átfordulni a baloldalamra, hátha tudok még aludni egy kicsit, de annyira hasogat a fejem, hogy inkább felkelek. Halántékomra szorítom a kezem, úgy kászálódok el a lépcsőig, és óvatosan, szorosan fogva a korlátot, le a konyhába. Csak valami fájdalom csillapítót akarok, és egy nagy pohár vizet, mert ég a torkom, annyira ki van száradva. Kiszedem az aszpirint a legszélső fiókból, vizet öntök hozzá, és mohón nyelem le a tablettát, hogy minél hamarabb segítsen. Az egész pohár vizet magamba döntöm, majd csak azután hallom meg valaki morgását a hátam mögül. Kíváncsian fordulok meg, de a látvány annyira ledöbbent, hogy lábam földbe gyökerezik, és kiejtem kezemből a poharat.

James áll ott, teljes valójában, és nem tudom leplezni a döbbenetem, csak hápogok.

   - T-te… mi… te mi a francot csinálsz itt?! – bököm ki nagy nehezen. Erre halványan, kicsit keserűen elmosolyodik, és szó nélkül elindul felém, majd leguggol, hogy felszedje a pohár darabkáit. Továbbra is döbbenten, és összezavarodva lehajolok, segítek neki. Miután kidobjuk őket, és feltérképezzük, nem maradtak-e szilánkok, kérdőn nézek rá. A konyhaasztalnak dől, és fáradtan sóhajt.

   - Semmire nem emlékszel a tegnapból? – kérdezi, és lehet, tévedek, de csöppnyi reményt hallok ki hangjából. Megerőltetem, magam próbálok visszaemlékezni, de a fejfájásom nem engedi.

   - Addig még éles, hogy bemegyek a konyhába, és rohadt ügyesen leiszom magam… aztán még rémlik valami, hogy… táncolok valakivel – ráncolom a szemöldököm, de nem tudok visszaemlékezni, hogy ki az, de még arra sem mikor volt. Na, ügyes vagy Maya! Itt az ideje, hogy felelősségteljesebb legyek. Hirtelen felindulásból lerészegedtem, erre másnap felkelek totál képszakadással, és álmaim pasijával a nappaliban. Ezt mégis hogy magyarázzam ki?

   - Elmondok mindent, de előbb szerintem mindkettőnkre ráférne egy zuhany… főleg rád! – halványan megrándul a szája, az elrejtett mosolytól, én pedig csak gúnyosan megforgatom a szemem. De igaza van. Nem mutathatok valami fenségesen másnaposan… - Már ha nem bánod, ha használom a fürdőt… - teszi hozzá óvatosan.

   - Nem, menj csak. A nappali mögötti ajtó. Törölköző a szekrényben! – magyarázom, de közben már úton vagyok az emelet felé, hogy felfrissítsem magam.

Sokáig készülődöm, de nem zavar. Anyáék majd 4 óra fele jönnek, addig van még pár órám. Hagyom, hogy a hideg víz beindítsa a vérkeringésem, lassan elmúljon a hasogatás a fejemben, és új életre keljek. Ez eddig mindig segített. Amint úgy érzem, tényleg megújultam, megtörölközöm, és valami kényelmes gönc után nézek, hisz szombat van. Csak egy cicanadrág, és egy ing mellett döntök, majd lebandukolok, hogy magyarázatot kapjak James-től. Nagyon is érdekel, mit keres ő itt, és vajon mit csináltam, hogy idekerült?! Mi a fene történt azon a bulin, hogy James-nek itt kellett aludnia? A rohadt életbe, hogy annyit ittam! Mindig megbánom, ha túlságosan felöntök a garatra, végre megtanulhatnám! Ráadásul pont James? Tegnapi nagy felfedezésem után kicsit sem meglepő igazából, hogy mellette kötöttem ki. De vajon Részeg Maya mennyit mondott neki abból, hogy beleszerettem?

James-t a konyhaasztalnál ülve találom, könyökén támaszkodva, tenyerével eltakarja a szemét, mintha aludni akarna, vagy nagyon gondolkodna valamin. Meghallja, hogy jövök, és kíváncsian fordul hátra, majd ahogy meglát, feláll, és elém sétál.

   - Kéne egy kis segítség! – húzza el a száját, és halvány pír költözik arcára.

   - Mi az? – húzom össze a szemöldököm.

   - Hát… ez része annak, amit majd el fogok magyarázni, de közben ezt el kéne tüntetni – motyogja zavartan lazán gesztikulálva, de látva, hogy továbbra is értetlenül nézek rá, félrehúzza az inggallérját, és kérdés-kérdést követ a fejemben, mikor meglátom, hogy egy fél Anglia méretű lilásvöröses folt terül el nyakhajlatában. Elkerekedik a szemem, és felmerül bennem a félelem, mikor rájövök, hogy a legfontosabb kérdés: Ezt én tettem?

    - A büdös rohadt életbe! Mondd, hogy ezt nem én csináltam! – nézek fel rá könyörgőn, de látva halvány mosolyát reakcióm után, már nem is várok választ.

    - Segíts eltüntetni, hogy anyám ne kérdezősködjön, és elmesélem mi volt este onnan, hogy találkoztunk – húz a fürdő felé, én pedig engedelmesen követem, csak hogy megtudjam mi a francot műveltem… még ha kezdem is sejteni.

A fürdőszobai szekrényből előveszem anya alapozóját, az jobban illik James bőréhez, nem lesz olyan feltűnő, és egy kis szivaccsal próbálom elegyengetni, hogy eltűnjön a folt. Oké, ez egy kicsit sem kínos szituáció. A fürdőnkben, az asztalnak dőlve alapozom azt a foltot James-en, amit én hagytam rajta egy részeg este után, és olyan közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áradó hőt. Az én arcom is egyre forróbb lesz, mert magamon érzem pillantását, és csak várom, hogy belekezdjen a meséjébe. Csak nő bennem a frusztráció, így felnézek rá felvont szemöldökkel, hátha ez segít neki megszólalni.

   - Ne várj hosszú mesét! Röviden el tudom mondani. Az egyik kanapén vetődtél mellém, már eléggé részegen, kb. 10 percig csak ültél, aztán fordultál felém, hogy: Szia, James! Te mikor ültél ide? És akire emlékszel, hogy táncoltál… az is én voltam… már ha rajtam kívül nem táncoltál mással – gondolkodik el egy pillanatra, majd megrázza a fejét. – Végig táncoltunk néhány számot, aztán a konyhába mentünk inni valamit. Akkor döntöttem el, hogy ideje téged hazahozni, mikor ott rád mászott Lucas. Kocsiba ültettelek, és egyenesen ide jöttem. Azért maradtam, nehogy az éjszaka közepén valami hülyeségért felkelj.

   - És ez – mutatok a kiszívott bőrfelületre – mikor történt? – nem tudok szemébe nézni, továbbra is az alapozót kenem fel, pedig már felesleges, a folt szinte teljesen eltűnt.

   - Amikor fel akartalak segíteni a lépcsőn… a falhoz nyomtál, és megcsókoltál – böki ki, én pedig lesütöm szemem szégyenemben.

   - Jesszus – motyogom. Hogy lehettem ekkora idióta? Nem épp felejteni akartam? Hát ez jellemző rám. Most meg azt hiszi, egy iszákos ribanc vagyok, aki részegen neki áll minden srácnak!

   - Nyugi, nem volt semmi az a csók! – vigyorodik el kajánul.

   - Te nagyon is élvezed a helyzeted! – csattanok fel gúnyosan, mire halkan felnevet, és bólint. Csak megforgatom a szemem, majd hátrébb tolom, hogy meg tudjak fordulni, és visszarakni az alapozót a szekrénybe. Legalább addig sem kell ránéznem. – Sajnálom, ezt az egészet. Hogy gondoskodnod kellett rólam, és… a foltot is a nyakadon. Ha részeg vagyok, mindig hülyeségekre vagyok képes – rázom meg a fejem reménytelenül.

   - Például szerelmet vallani? – hallom lágy hangját magam mögött, és teljesen ledöbbenek. Már ha ennél sokkosabb lehetek. Monoton, remegő tagokkal fordulok meg. Pillantása, és mosolya hirtelen végtelenül gyengéd, és édes lett, és gyomrom csak még jobban összeszorul a látványra.

   - Hogy… mi? Mit mondtál? – kérdezek vissza.

Közelebb lép, arca egészen közel van az enyémhez, és hátrébb lépni sem tudok, mert így is az asztalnak támaszkodom. Szívem egyre gyorsabb tempóban kezd dobogni, csak gyönyörű kék szemét látom, ajkait, és lágy, mély hangját hallom. Teljesen elködösül a külvilág, már azt sem tudom, hol vagyunk.

   - Mielőtt megcsókoltál, azt mondtad legbelül már régóta tudod, hogy belém fogsz szeretni, de csak mostanában jöttél rá – motyogja halkan. Te. Jó. Ég! Kérlek, most süllyedjek el! De nem mozdulok, a föld nem nyílik meg alattam, és tudom, hogy válaszolnom kéne a kimondatlan kérdésre, de mozdulni sem bírok. – Igaz ez? Vagy… csak a sok pia hitette veled ezt? – kérdezi rekedten, de továbbra sem tudok megszólalni. Pár másodperc csönd támad, és látom, hogy James egyre kevésbé bírja a frusztrációt. És akkor… felrobban.

   - Maya, én nem tudok rajtad kiigazodni! Amikor elsőnek megcsókoltalak, visszacsókoltál. Erre másnap csendes voltál, és távolságtartó. Aztán mikor elhívtalak randira szívesen, boldogan jöttél, és jól is éreztük magunkat. Tudom, hogy érezted van köztünk valami, különben nem engedted volna, hogy megint megcsókoljalak, mikor haza vittelek. Az után viszont már tényleg jól elvoltunk, egészen addig az estéig, mikor a kis incidens után Cooperrel át nem jöttél. Hiába volt életem egyik legjobb estéje, másnap reggel eltűntél, és hozzám sem szóltál utána. Kerültél, én pedig egyre inkább csak elbizonytalanodtam, hogy talán nem is érzed azt, amit én, és veszett ügy ez az egész. Erre tegnap este kibököd, hogy belém szerettél, de erre sem tudok építeni, mert nem tudom, hogy csak azért mondtad, mert részegen hirtelen bárkibe beleszerettél volna, vagy igaz volt – mélyen kifújja a levegőt, és sokkal nyugodtabban, kissé nosztalgikusan folytatja. – Mióta csak belém futottál az első napon, nem megy ki a mosolyod a fejemből. Mindenről te jutsz eszembe. A nevetésed, a hangod, a gyönyörű szemeid, a vicceid, és hogy milyen szenvedéllyel tudsz beszélni akár fél órát egy fotóról – itt halkan felnevetünk mindketten, ahogy eszünkbe jut a randi a Beauté de L'art-ban. – Tegnap, ahogy Lucas rád mászott majd megvesztem a féltékenységtől. Azt hittem menten összeverem, ha még egy ujjal hozzád ér, de aztán láttam, hogy nélkülem is kórházba kerül, úgy be volt állva, így nem bántottam. Ezen meg is döbbentem, mert sosem voltam erőszakos típus… de te… képes vagy olyanokra rávenni, amiket sosem tennék… és ez a szótlanság is teljesen megőrjít – zárja le beszédét. Tágra nyílt szemekkel, sokkolva nézem Jamest.

Ez a reggel tele van megdöbbentő dolgokkal, de ez mindent felülmúl. Ezen a reggelen megdőlt minden, amit gondoltam tegnap este. Miért is nem hittem Connie-nak, amikor arról papolt folyamatosan, hogy James igenis érez irántam valamit! De egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy olyan srác, mint ő kedvelhet. Főleg nem azok után, hogy leléptem. Tegnap este pont ezért ittam le magam, hogy elfelejtsem a feszültséget, ami ezen a héten volt, hogy elkerültem őt. Erre pont ez vitt egyből mellé, ami mondjuk várható volt. De hogy ez lesz a kimenetele, azt álmomban sem gondoltam volna. És most itt állok, James előtt, aki reménykedő szemekkel néz rám, várja, hogy mondjak valamit, nekem pedig mintha összevarrták volna a szám, egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Túl sok mindent tudnék mondani, és nem tudom, hogy melyikkel kezdjem. De erőt veszek magamon, és annyit kibökök:

     - Nem a pia mondatta velem. Igaz volt – válaszolok egyszerűen, gyönyörű szemeibe nézve, amik ettől a két mondattól felcsillannak, széles mosoly csúszik arcára, aminek tükörképe egyből megjelenik az enyémen is.

    - El sem tudod képzelni mennyire reméltem, hogy ez lesz a válaszod – fonja kezeit derekamra, és magához húz, míg mellkasa az enyémnek nem feszül.

   - Sajnálom a várakozást – motyogom szinte már ajkaiba, és szemeim maguktól csukódnak le.

    - Megérte – súgja még, majd szája lassan, édesen az enyémre simul. Ahogy megérzem ajkai ízét, felpezsdül a vérem, és tarkójánál fogva közelebb húzom arcát. Hevesen csókolok vissza, és már tudom, hogy ez hiányzott nekem ezen az egész héten. Az, ahogy rám néz, ahogy magához szorít, ahogy megcsókol. Lehet, hogy tegnap már ez megtörtént, de én nem emlékszem – sajnos – így minden érzésem belerakom ebbe a csókba. A feszültségem, a hiánya miatt, az izgatottságom, mikor mellettem van, és legfőképp a boldogságot az ilyen pillanatok miatt. Lábujjhegyre állok, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Érzem, a gátak lebomlását, mikor ajkunk szinte egyszerre nyílik el, és nyelve végig simít az enyémen. Megremeg a térdem, de szerencsére James biztosan tart. És már tudom: bármi történjék, rá számíthatok, ő megvéd, és támaszkodhatok rá. Ahogy lenyugszanak a kedélyek, úgy vesz csókunk lassabb ütemet, s lassú tűzként ég tovább, majd egy utolsó csókot nyomva a számra, elhúzódik. Homlokát enyémnek támasztja, széles mosoly ül mindkettőnk arcán, és már nyitja a száját, hogy mondjon valamit, mikor kintről zajt hallunk.

   - Hozd már a csomagokat, kicsim! – halványan hallom, de felismerem apa hangját, és a számhoz kapok, nehogy elkáromkodjam magam. Órámra pillantok, és akkor látom, hogy hamarabb jöttek haza, egy jó fél órával. Bakker!

   - Ez apád? – suttogja James, és bólintok. Nyitódik az ajtó, és csomagok puffannak a csempén. Majd léptek… de azok elhalkulnak. Kibújok James öleléséből, és résnyire tárom az ajtót. Nincs bent senki, de a bejárati ajtó nyitva van, így látom, hogy a tesóm ruháját, és kellékeit szedik elő a csomagtartóból. Na, most, vagy soha! Megragadom James kezét, és kihúzom a fürdőből, át az előszobán, és a konyha hátsó sarkában lévő hátsó ajtóhoz sietek, ahol kihúzom magam után a srácot. Meggyőződöm, hogy a szüleim nem láttak meg, csak azután lélegzem fel.

    - Ezt megúsztuk! – mosolygok a srácra, mire közelebb lép hozzám, ennek hála a falhoz nyomulok.

   - Csak nem szégyellsz a szüleid előtt? – húzza fel számon kérőn a szemöldökét.

   - Nem, de képzeld el apám reakcióját, amikor rájön, hogy mindössze két napra húzott el az egész család, de mire hazajön, egy számára sosem látott sráccal talál, a fürdőből kimasírozva… de, ha nincs bajod ezzel, nyugodtan visszamehetünk – vonom meg a vállam, és kezem a kilincsen van, mikor megállít.

    - Oké, igazad van, ez tényleg hülye helyzet lett volna – emeli égnek a tekintetét, mire csak nevetek. Óvatosan arrébb simítja hajam, majd kezeivel közre fogja arcom, és közelebb hajol. – Amúgy is ráérsz még bemutatni. Nincs 5 perce, hogy végre együtt vagyunk – nevet, majd röpke csókot nyom számra, én pedig boldogan használom ki a pillanatot, és csókolok vissza. Hisz igaza van. Végre, annyi feszültség, és bizonytalankodás után ki lehet mondani, hogy együtt vagyunk.

   - Lassan mennem kell, anyám annyit tud, hogy egy haveromnál aludtam – húzódik el. – Majd hívlak – kacsint rám, és egy utolsó puszi után már siet is el, de azért arra figyel, hogy ne lássák meg anyáék, mikor kisiet az utcára. Én pedig egy széles mosollyal az arcomon visszamegyek a házba, ahol anyát találom meg a konyhában.

   - Kicsim, szia! – ölel magához. – Minden rendben volt? Történt valami fontos? – kérdezi, én pedig csak mosolygok.

   - Nem, semmi érdekes – azért nem kell mindent egyből megtudniuk.