33. Chapter

Sziasztok!

Igen, én magam sem hiszem el, de itt az új rész. Neki álltam, megszidtam magam, és leültem megírni. Aztán mivel annyira örültem, hogy kész lett, gondoltam meg is osztom veletek, miután átolvastam. :) Nem lett a legizgalmasabb, és talán rövid is, de sajnos az új projektemet is fel kell vezetni, így többet most nem tudtam belesűríteni. Szóval itt van, és igazán remélem, hogy tetszeni fog nektek. Köszönöm azoknak, akik vártak, és a hosszú szünet ellenére is velem maradtak, és olvassák a blogot! Nagyon hálás vagyok nektek csajok! :) Köszönöm a díjakat, amiket kaptam, és a helyezésért is nagyon hálás vagyok, amit már említettem az előző bejegyzésemben.

A versenyre a novellákat, fejléceket továbbra is várom, de még van időtök, több, mint egy hónapotok. Szóval a jelentkezőknek üzenem, hogy gondolkodjatok, ne kapkodjátok el!

Nem is akarom tovább húzni az időt, jó olvasást! Hagyjatok nyomot magatok után, hogy tudjam milyen lett! ;)

Ölel, Sam. :)

~*~

Cassidy

Gives You Hell

­­   - Miért érzem úgy, hogy egy ideig, megint mi leszünk a téma? – kérdezem elgyötört hangon Jamest, mikor leállítja a kocsi motorját a suli parkolóban. Reggel, a hívására ébredtem, miszerint van 20 percem, hogy elkészüljek, mert iskola előtt el akar vinni egy kávézóba reggelizni. Mondanom sem kell, hatalmas mosollyal keltem ki az ágyból. 10 perc után pedig megállíthatatlan lábjárással ültem a lépcsőnk alján várva, hogy barátom megjelenjen.

   - Kit érdekelnek? – nevet fel kurtán James, és jobb karjával átfogja a derekam, mikor kocsija előtt összetalálkozunk. – Legalább minden srác megtudja, hogy le lehet húzni a neved az elérhető lányok listájáról – vigyorog önelégülten, mire érdeklődve húzom fel szemöldököm.

  -  Ne mondd, hogy tényleg van ilyenetek!

  - Nekem személyesen nincs. Az első naptól csak te vagy a listámon – kacsint rám, s – bár még most sem tudom, mit kezdjek előbbi mondatával – hagyom, hogy kezemnél fogja a bejárat felé húzzon.

Az iskola udvara tele van diákokkal, ami nem is meglepő egy átlagos munkanapon. Bár ha jobban belegondolok, egyáltalán nem nevezhető átlagosnak. A nap erőtlenül süt, és a szél is gyengén fúj, de ezeket nem érzékelem annyira erősen, mint James erős szorítását bal kezem körül. Talán e miatt más ez a nap. A dolgok minden szempontból fordítva sültek el, de ezt inkább szerencsének nevezném, mint átoknak.

  Nem tudom, hogy a suli udvarán ácsorgó diákok tényleg megbámulnak-e, vagy csak beképzelem az egészet. Bármerre nézek kíváncsi, vagy éppen döbbent tekintettel találom szemben magam. Közelebb húzódom Jameshez, egyrészt azért, hogy tudassam a mozizó tömeggel, hogy nem álmodnak, másrészt pedig, mert így aranyos mosolyt csalok az arcára, amivel most is megajándékoz.

  Amint a bejárathoz érünk, James udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Szem forgatva lépek be előtte. Fogadni merek, hogy a srácok csak azért engedik előre a lányokat, hogy bámulhassák a hátsójukat, és kétség kívül James sem kivétel. Amint utolér, újra egymásba kulcsolja kezünket, és így vezet tovább a folyosón. Teljesen a földrajzterem ajtajáig kísér, ahol megáll egy pillanatra, és maga felé fordít.

  - Megérkeztünk – suttogja a fülembe, és mintha egy kis csalódottság lenne a hangjában. – Ma edzésem lesz, szóval, ha megvársz, akkor mehetünk együ… - de nem tudja befejezni a mondatát, mert az egyik terem ajtaja hangos robajjal csapódik ki. Cooper és az egyik haverja futnak ki egy focilabdát rugdosva. A lépcsőnél a két srác egy kézfogással elköszön egymástól, majd Cooper az osztályterem felé veszi az irányt. Amikor meglát minket lépései lelassulnak és tekintete megváltozik. Arcizmai összerándulnak és gyűlölet, harag, undor jelenik meg rajta. Egy ideig szemez Jamesszel, majd a száját nyitja valami béna beszólásra. James felém fordítja a tekintetét és egy huncut féloldalas mosollyal tudatja velem, hogy valamire készül. Jobb kezét az arcomra simítja és mielőtt bármit is kérdezhetnék, megcsókol. Már bosszantóan diszkrét ez a mozdulat, de hallom, ahogy Cooper idegesen fújtat egyet.

  - Egy pöcs vagy, McVey! – Morgása egy kutyáéhoz hasonlít. Zavartan elmegy mellettünk, és beviharzik a terembe.

James abbahagyja a csókot, és egy győztes vigyor ül ki az arcára. – Szia! – Utoljára még nyom egy puszit a homlokomra, majd eltűnik a kanyarban.

Mosolyogva megyek a terembe. Figyelmesen kikerülöm a teremben lévő diákokat, majd beülök a helyemre, Cassidy mellé. a lány nem vesz észre, mivel Nate-tel van elfoglalva, aki a padja mellett áll. Becsengetnek. Az osztály meg sem rendül a hang hallatán. Mr. Rex szokásához híven minden óráról 10 percet késik, szóval Nate sem siet sehova.

Pontosan 10 perc múlva Mr. Rex becsapja maga mögött az ajtót, és csendet követel. Szemmel látható, hogy ma nincs jó napja, és érzem ezt mi is meg fogjuk tapasztalni, bár nem mi vagyunk az oka. Felakasztja Európa domborzati térképét a falra.

  - Hiányzók? – löki oda flegmán, mire valaki bediktál neki két diákot. – Rendben. Akkor ma felelünk. Első felelő Matt Johnson. Franciaország. – A srác kelletlenül zsebre dugja a telefonját, kihúzza a füléből a headsetet és kimegy a táblához. A tanár kegyetlen, megválaszolatlan kérdéseket tesz fel, amikre Matt nem is tud válaszolni. Leülteti egyessel, és már hívja is a következő áldozatot.

Cassidyt úgy tűnik, nem zavarja, hogy felelünk, kíváncsi mosollyal, és kérdő tekintettel fordul felém. – Úgy hallottam érdekes hétvégéd volt Cooperrel – vonja fel a szemöldökét, remélve, hogy majd mindent elmesélek neki. És igazából csak ekkor ugrik be a kérdés: Mi a fenéért barátkozom én Cassidyvel? Oké, az túlzás, hogy barátok vagyunk, de egyáltalán miért tartom a beszélő viszonyt? Az ő hibája volt, mikor legutóbb suli pletyka lett belőlünk James-szel, és valószínűleg most is pletykát indított, vagy akar. Ahogy rám néz, tökéletesen látszik, azt szeretné, ha én is elmondhatnám magamról: újabb pipa vagyok Cooper listáján, és nem érezné magát ennyire alávalónak.

   - Most állj le Cassidy, mielőtt jobban eljárna a szád! Nem történt, és soha nem is fog történni semmi köztem, és Cooper között. Akármennyire szeretnéd. Nem akarom, hogy újabb pletykát indítsd, mint legutóbb, és végképp elegem van abból, hogy azt várod, mikor történik valami szar velem, hogy az orrom alá dörgölhesd, és ne érezd magad annyira felszínesnek, amiért tavaly te is megvoltál neki. Mert tudom, hogy ez történt, mindenki tudja, hiába próbáltad titkolni, megsúgom, nem jött össze. Inkább szállj le rólam, ne áskálódj a magánéletemben, és főleg nem indítsd hamis híreket, mert egyszer nagyon meg fogod bánni! – osztom ki, mire döbbenten, teniszlabda nagyságú szemekkel néz rám. Erre nem számított, és őszintén én sem, de már nagyon kikívánkozott. Akkor hallom meg a torokköszörülést.

Az egész osztály engem néz. A felelés megszakad egy pillanatra. A kezdetleges suttogásom ordibálássá alakult, és kb. 30 ember szem- és fültanúja az előbbi kiborulásomnak. Mr. Rex a dühtől vöröslő arccal, villámokat szóró szemekkel néz.

   - Maya…! – szól rám, és igazán el sem tudja kezdeni a mondandóját, mert én közbevágok.

   - Tudom, tudom… igazgatói. Elzárás. – Felveszem a táskám, és belegórom a cuccom. A legkevésbé sem akarom zavarni az órát, ezért a széket csikorogva tolom ki magam alól, és miközben az ajtó felé megyek, Cooper padjába is belerúgok, nehogy elaludjon a végén. Az ajtót teljes erőmből csapom be magam után.

  A folyosó teljesen kihalt, persze, mit is várhatok, hisz’ csak 20 perce csengettek. Az igazgató szobájához vezető út hosszabbnak bizonyul, mint gondolom. Mire odaérek, már teljesen lehiggadok, ami jól is jön, ha nem akarok hozzácsapni az elzárásomhoz még pár napot.

   - Maya Ross? – hallom a diri meglepetten csengő hangját. – Rád nem számítottam. Mi történt? – támaszkodik az ajtófélfának.

   - Ordibálás a tanóra közben, tiszteletlen magaviselet, lázadó hozzáállás – sorolom, majd felállok a tanári folyosóra kihelyezett kényelmesnek cseppet sem mondható fotelből, és az igazgatónő elé lépek. – Mr. Rex küldött – válaszolom a fel nem tett kérdésére.

  Mrs. Germain felsóhajt, és bemegy az irodájába, de az ajtót nyitva hagyja, hogy én is követni tudjam. Leül az asztalhoz, és elővesz egy cetlit. Miközben írja, hangosan konstatálja, hogy mi a büntetés.

   - 3 napnyi elzárás mától kezdve. Naponta másfél óra. – Odaadja a papírt, majd feláll, az ajtóhoz sétál, és kinéz rajta. – Bocsáss meg, Maya, de egy zűrös esetem van mára. El kell mennem.

   - Nem probléma – csóválom a fejem. Elhagyom a tanári részleget, és úgy döntök, a maradék földrajz órát az aulában töltöm.

Bármennyire akarok a szünetekben találkozni Jamesszel, nem sikerül. Minden megteszek: elmegyem az osztályterméhez, a kosárpályára, beszélek Connorral is, de semmi. Pedig értesíteni akartam, hogy nem biztos, hogy tudunk együtt hazamenni, mert az elzárás tovább tart, mint az edzés. Valószínűleg James megvárna, de így nem érzem fairnek.

 Már 15 perce ülök a 104-es teremben. Elég csendes a hangulat. A felügyelő tanár dolgozatokat javít, a srác a hátsó padban a lábával dobol, és a jól emlékszem ő akkor is itt volt, mikor én az első alkalommal punnyadtam itt ebben az évben. Én meg az ablakon bámulok ki, mert unalmamban nem tudok mást csinálni.

 Az ajtó hirtelen kinyílik. Az érkező diák leteszi a cetlijét az asztalra – ami leginkább csak azért kell, hogy igazolja miért jelentünk meg, és be tudják írni, meddig kell itt lennünk - és meg sem várva a tanár helyeslését, leül mellém, és a lehető legközelebb húzza a székét.

  - Ugye most nem törtél be egyetlen ablakot sem? – kérdezem hitetlenkedve.

  - Nem, most kivételesen nem – kacag fel James. Szemei huncutul csillognak. Eddig a kezében tartott kosárlabdát most a földre ejti, és felkönyököl a padra. Aranyosan mosolyogva figyel, és esze ágában sincs folytatni a történetet.

  - Akkor mit csináltál? – A kíváncsiság már az oldalam fúrja.

  - Áh, semmi extra. Alig akartak elzárásra küldeni. Edzésen letörtem az egyik palánkot, amire csak annyit mondtak, hogy majd kifizetem. Utána megbeszéltem Tommal, hogy imitáljuk bunyót, de csak szidást kaptunk – pillanatnyi hatásszünetet tart, és sejtelmes hangon folytatja tovább a történet mesélését. – A legocsmányabb trükkhöz kellett folyamodnom: kilyukasztani egy labdát – mire ezt kimondta, már szakadt a nevetéstől. Én viszont nem értem. A suli tele van kosárlabdákkal.

  - Ennyiért küldtek be? Egy darab kosárlabda miatt? – hitetlenkedek.

  - Nem – nevet fel újra. – 27 kosárlabda miatt.

  - Mi? 27? Hogy tudtál egyedül kilyukasztani ennyi… - nem tudom befejezni, mert az ajtó újra kinyílik, és választ kapok a kérdésemre. Hangosan trappol be 8 fiú.

  - Volt egy kis segítségem – kacsint felém, majd öklözik pár csapattársával. Szuper, legalább nem fogok unatkozni, az biztos!