35. Chapter

Sziasztok!

Nos, mégsem sikerült megcsinálni a hétvégén, de mentségemre szóljon, hogy kevesebbet voltam itthon, mint gondoltam. Illetve nagyobb gondot jelentett megírni a részt, mint hittem. Ötlet hiányban voltam, de szerencsére Anne Hudson állandó segítségem most is mellettem volt, és itt szeretnék neki köszönetet mondani. :) Emellett köszönet a pipákért, a kommentekért, a szavazásokért és Bia Joynak a díjért! Amint tudom, kirakom. :)

A részről csak annyit, hogy nem akartam ezt a találkozást nagyon nagy dobra verni, gondoltam kicsiben is ellehet intézni, hisz ez is csak egy alapköve az elvarratlan szálaknak, bár nem olyasféle, mint Cooper, vagy Cassidy. Remélem tetszeni fog, igyekeztem hosszabbat írni! :)

És a VERSENYZŐKNEK ÜZENEM: Jövőhét vasárnap jár le a beküldési határidő, és még sok ember felől nem hallottam. Én nem akarok sürgetni senkit, de jövőhét hétvégéig ha lehet küldjétek be a munkáitokat!

Köszönöm.

Jó olvasást!

Sam. :)

~*~

Let’s get over with!

Take My Hand
Mert semmi nem jutott eszembe,
és mert szeretem. :)

Ahogy gondoltam, Cooper nem is igazán foglalkozik velünk többet, sőt feltűnően kerül. A héten csak órákon látom, de néha még akkor sem veszem észre, hogy ott ül. Cassidy mellől a csendes Tara Wilson mellé ültök, mert képtelen lennék volna elviselni. A suliban pedig lassan hozzászoknak, hogy James és én együtt vagyunk.

Mivel a mikrofonokat megvettük jó pár hete, áthozzuk tőlem a reflektorokat, és berendezzük James garázsát a Bruno Mars mashup-hoz. Mivel Connor karján még legalább egy hétig fenn lesz a gipsz, és utána is pihentetnie, kell, és csak fokozatosan mozgatni, eléggé csalódott, amiért nem lehet benne a klippben. Mikor azonban felajánjuk, hogy megvárjuk, míg teljesen rendbe jön, nem engedi, mert akkor ezzel is csak késik a videó. Szóval neki látunk, és a 6-7 próbálkozásra össze is tudjuk hozni. Connie-val együtt kamerázunk, bár a srácoknak nehéz megszokni, hogy most igenis visszanéz valaki a kamera mögül. Végül sikerül megcsinálni, és még nagyobb küszködések során összevágni, és felrakni. Ami jó két napomba telik, így alvással ünneplem meg. Igyekszünk a következő hétvégén is felrakni egy videót, és két napos csúszással az is megvan, közben pedig hirdetjük a srácokat a suliban, például az újságban, és ilyenkor jól is jön, hogy szerkesztő vagyok. Hamar népszerűek lesznek, és a feltöltött videó alá érkező kommentekből ítélve nem csak a suliban. Persze azért nem mondanám, hogy nagy rajongó táboruk kerekedik két-három hét alatt. A legnagyobb problémám azonban nem ez. A felvételek ügyesen, gördülékenyen mennek, a rajongók gyűlnek, emiatt nem aggódom.

Az már nagyobb fejfájást okoz, hogy miután bejelentem otthon, hogy van barátom, apám azzal nyaggat, hogy itt az ideje, hogy bemutassam neki, hogy eldöntse, hozzám való-e. Mintha én nem tudnám eldönteni már abból, mennyire boldog vagyok, mikor a közelemben van. Minden sokkal egyszerűbb, és sokkal több értelme van, ha James is ott van, és talán a srác legnagyobb örömére ezt már nem esik nehezemre beismerni. Így miután 3 hét után még mindig nem mutatom be Jamest, apa kiköti, hogy szervezzek meg valamilyen találkozót. Nem ragaszkodik a formális vacsorához, csak jelenjen meg, mert végre tudni akarja, hogy néz ki az a James McVey, azon kívül, hogy szőke, magas, és gyönyörű kék szeme van… a szeméből sosem tudtam alább adni.

Másnap a 3. órám lyukas, így bátran ülök be a lelátóra, és nézem James tornaóráját. Igazából nem tudom, hogy ez megengedett-e, de eddig még senki nem szólt rám, pedig már 20 perce itt ülök, és a tanár is észrevett már, tudom. Kész élmény nézni Jamest sportolni. Fekvőtámaszozni, gyűrűzni, később kosarazni. Látszik, hogy gyakran sportol, rutinból és szabályosan csinál mindent, az izmok folyamatosan, erőteljesen dolgoznak lábaiban, és karjaiban. Én pedig ismét rájövök, hogy mennyi lány lehet irigy rám, amiért ilyen jó pasi a barátom. Nem áll szándékomban leplezni, hogy mennyire tetszik a látvány, és mikor James észrevesz, büszke vigyor terül el az arcán, és rám kacsint. Ez után, még több kosarat dob be, megnyerve ezt a játékot a többi sráccal.

Derűsen pattanok fel, mikor kicsengetnek, és a tanár, és a srácok az öltözők felé szaladnak. Táskámat a vállamra kapva lépegetek le a lelátóról barátom felé, aki már lent vár.

   - Szia! Mit csinálsz itt? – áll elém vigyorogva James.

  - Lyukas órám volt, szóval úgy döntöttem legalább értelmes dologgal töltsem el – lépek közelebb, kezeim a mellkasára téve. Édesen felnevet, és arcomat keze közé fogva röpke csókot nyom a számra.

  - Menjetek szobára, tubicáim! – hallom a kiáltást James háta mögül, röhögés keretében, mire James nevetve hátra fordul, és visszakiabál:

   - Te pedig zuhanyozni, Tom! Ide érzem a szagod! – meg se várja a választ, újra rám tereli a figyelmét.

  - Amúgy azért jöttem, hogy szóljak: apa ki van akadva, hogy három hét alatt még mindig nem tudtalak elcsábítani hozzánk, és szeretne megismerni, minél hamarabb – magyarázom neki. Barátom elhúzza a száját, és tehetetlenül a hajába túr.

   - Még nem késő felülni egy vonatra, ami elvisz jó messzire, ugye? – kérdezi, mire elfog a nevetés. Ez már röhejes.

  - Ugyan, James! Nem fog lelőni, vagy megakadályozni abban, hogy gyereked legyen a jövőben – bököm meg a vállát, mire ő is jobb kedvre derül. – Tényleg csak meg akar ismerni, nem megnyúzni – nyugtatom meg, és kezem arcára simítom, hogy közvetlenül szemébe tudjak nézni, és higgyen nekem.

   - Jól van – bólint, és szerintem sikerrel jártam. – És mikor?

  - Szeretne jobban megismerni, szóval gyere át pénteken, és akár nálunk is vacsorázhatsz – vonom meg a vállam.

   - Mivel készüljek?

   - Lazán gyere, nem üzleti vacsorára mész! – nevetek fel. – Farmerben gyere, és nem kell hozni semmi különlegeset. Ne akarj be vágódni náluk, csak add önmagadat! – magyarázom, mire nagy sóhaj csúszik ki a száján.

   - Oké, vettem. Komolyan, jobban fel kell készülnöm, mintha meccsre mennék – túr a hajába, mire felnevetek.

   - Nyugi, le fogod venni őket a lábukról, csakúgy, mint engem – lépek közelebb, és óvatos csókot nyomok a szájára.

   - Reméljük – motyogja ajkaimra, majd ad egy újabb csókot, és elhúzódik. – Mennem kell, mielőtt becsengetnek. Ebédnél találkozunk – bólintok, s már szalad is az öltöző felé. Nos, erre a péntekre kíváncsi leszek...

***

   - Rendes volt az a srác, de hogy mikre képes voltál miatta! – fejezi be apa a történet mesélését. Épp életem egyik legjobb időszakát ecseteli, bár így újra hallva eléggé ciki. Cody volt az első nagy szerelem számomra, fantasztikus srác volt, akiért simán megért kiszökni az éjszaka közepén, akár több alkalommal is. Az a bukkanó, hogy apa majdnem minden eshetőséggel leleplezett. Az előbb az egyik ilyen élményét osztotta meg Jamesszel is, aki felettébb jól szórakozott bénaságomon.

Talán már éjfél is elmúlt egyik kiszökésem idején. Próbáltam minél gyorsabban és halkabban közlekedni az emeleti folyosón, bár nem számításaim szerint történtek a dolgok. Beleakadt a lábam a szőnyeg szélébe és esélyem sem volt talpon maradni, így hát előre estem. Nem tűnt olyan hangosnak a becsapódás, és akkor még azt hittem, hogy senki nem hallotta. Felkászálódtam a földről és lábujjhegyen rohantam tovább. Korom sötét volt és a villanyt sem akartam kapcsolni, nehogy felkeljenek rá. A földszinten felborítottam egy szobanövényt, lelöktem a dohányzóasztalon lévő újságokat és belerúgtam a cipős szekrénybe, míg eljutottam a bejárati ajtóig. A kulcs halk elfordítását tanítani kellene az iskolában, hogy az ilyen vészhelyzetek prímán sikerüljenek. A zár kattanásával egyidejűleg az előszobai villany is felkapcsolódott. Riadtan fordultam meg, és próbáltam elrejteni magam mögött az ajtót, ami fizikailag abszurd tény. Kényszeredett mosolyt villantottam apa felé, hátha akkor nem jön rá, mit is művelek. Tévedtem. Tökéletesen tudta, hogy mit forgatok a fejemben. Kiüvöltött Codynak, hogy ma sajnos nem tudok kimenni, és visszaküldött a szobámba. Nagyon szégyelltem magam akkor, de mindezek ellenére, nem ez volt az utolsó kiosonásom.

   - Eszembe jutott még egy – csettint egyet apa, én meg a tenyerembe temettem az arcom. Még egyet nem bírok ki. – Későre járt már és szöszmötölést hallottam Maya szobájából. Gondoltam, hogy ez egy újabb kísérlet a szökésre. Vártam, hogy nyíljon az ajtaja, de semmi sem történt. Ekkor jutott eszembe, hogy még egyszer nem követi el ugyan azt a hibát, és most nem a lépcsőt választja. Átmentem az ajtajához és vártam, hogy mikor jön el a megfelelő alkalom. Hallottam, hogy nyitja az ablakát és úgy gondoltam, most vagy soha. Pont időben nyitottam ki az ajtót, hogy lássam, a keze megcsúszik és úgy, ahogy van, kiesik az ablakon. Szerencsére nem esett magasról, de elszámolta az érkezést és a borostyán helyett a rózsabokorba érkezett. A legjobb ebben, hogy még nincs vége. Nagy nehezen felkászálódott kiszedte a ruhájából a töviseket és át szeretett volna vágni a kerten. Akkor pont egy hete fejeztük be a beépített medencét. Gondolom, még nem volt teljesen tisztában vele, így egyenesen a vízbe esett. Nem volt sötét, bár ha még nem szokott hozzá teljesen a szeme, a medence láthatatlan volt számára. Természetesen nem engedhettem, hogy tovább folytassa az útját, így beengedtem a teraszajtón. Talán ez volt a legviccesebb mind közül – nevet fel anyával, és természetesen barátommal egyetemben. Oké, kínos, hogy pont ezeket a történeteket osztja meg apám Jamesszel, hisz mégis az előző barátomról van szó, de gondolom bosszúnak szánja. Ha már ilyen sokáig tartott, hogy elhozzam ide, legalább hadd égjek egy kicsit. Mégis, hálás vagyok neki, ezekért a sztorikért.

Bár tény, hogy egy volt szerelemről beszél, legnagyobb örömömre, úgy tűnik Jamest, egy cseppet sem zavarja. Mondjuk nem most hall elsőnek Codyról. Mikor náluk aludtam, és annyit beszélgettünk meséltem róla, és – bár akkor még nem voltunk együtt, nem tudom pontosan mit érzett – ő is elismerte, hogy rendes srác. Futólag ismeri a suliból, de sokat nem tud róla. Így nem volt kínos, hogy apa felhozta, és a vicces történetekkel csak oldotta a feszültséget Jamesben, és mindenki másban. Így a bemutatkozós vacsora könnyedén alakult át egy egyszerű családi vacsorává, mintha James minden este itt lenne.

Ahogy végig pillantok a társaságon, nem látom senki szemében azt, hogy barátom nem való ide, vagy akár hozzám nem való. Brooklyn már az előtt megkedvelte, hogy enni kezdtünk, kiderült James, a húgom kedvenc filmrendezőjének – Tim Burtonnek - az összes filmjét látta, és szereti is. Anyát nem nagyon kellett megfűzni, kapott egy csomag bonbont a kedvenc marcipános csokijából, és már amúgy is nagyon kedvelte Jamest. Apáról pedig csak annyit, hogy azt hittem sokkal nehezebb dió lesz. Bár eléggé kemény pillantása volt, mikor bemutatkozott, és elkezdtek beszélgetni, de amint meglátta mennyire jól érzem magam a közelében, és anyáék is ennyire megkedvelték, ellágyult a szíve. Szóval James félelmei tévesnek bizonyultak, a családom sokkal jobban viselkedett, mint én magam gondoltam.

Miután végzünk a vacsorával, apáék áttelepülnek a nappaliba, míg a húgom és én anyának segítünk leszedni az asztalt.

   - Remélem minden fenntartásod megszűnt a találkozást illetően – mosolyog rám anya, miközben egy kis rágcsálni valót rak össze.

   - Jobban ment, mint gondoltam. De örülök, hogy apa ilyen jó szándékú volt, és oldotta a feszültséget, mielőtt elhatalmasodott volna – teszem az utolsó poharat is a mosogatóba, és anya felé fordulok, aki már nyújtja is nekem a tálat benne a különféle kekszekkel.

   - Látod? És nem is fenyegette meg, hogy az övével fojtja meg, ha bántani mer - nevet fel, ahogy elveszem tőle a tálat. – Vidd be, megyünk majd utánad – int a nappali felé, és Brooklynnal neki állnak a konyhát is rendbe rakni, a korábbi főzés után. A nappali felé lépkedek, vigyázva fel ne bukjak valamiben, mert akkor a szőnyeg sínylené meg a sok kekszet. S bár nem szándékos, akkor is meghallom apám hangját a nappaliból:

   -… rosszabbra számítottam. Azt hittem Maya azért rejteget ennyire, mert egy igazi rossz fiút talált magának, de kellemesen csalódtam. Ne haragudj, ha szigorú voltam mikor bemutatkoztam, de igyekszem megvédeni a lányaimat, amennyire tudom. Viszont így, hogy sikerült levenned a lábairól a három legfontosabb nőt az életemben, nem tudok rossz szemmel nézni rád. Rendes srác vagy James, ezt el kell ismernem – fejezi be, én pedig halvány mosollyal próbálom feldolgozni, amit apa mondott.

   - Nem kell aggódnia, Mr. Ross. Sokat vártam Mayara, nem fogok ártani neki most, hogy végre velem van, és igyekszem megvédeni mástól is – teszi hozzá James, és nekem ösztönösen a három héttel ezelőtt történtek ugranak be, ahogy James elbánt Cooperrel. Igazából csak ekkor tudatosul bennem, hogy lassan egy hónapja, hogy együtt vagyunk Jamesszel. Szörnyen gyorsan telik az idő mellette, és eddig fel sem tűnt, hogy milyen régen volt már az a buli Lucasnál. És még mindig alig tudom felfogni, hogy tényleg az enyém az a srác…

Derűs kedvvel - az előbbiek hallatán, és hogy apám kijön a barátommal – lépek be a nappaliba, és teszem le a tálat a dohányzóasztalra, majd James mellé vetem magam, mint aki most toppant be egy új beszélgetésbe.

   - Na, mi a téma? – fordulok apa, majd James felé.

   - Semmi fontos. Úh, az csokis? A kedvencem! – pattan fel a székéből apa, és a tökéletes tereléstől, leplezett diadallal nyúl a kekszes tálba, amit csak mindent tudó mosollyal figyelek.

***

   - Ugye, hogy nem volt szörnyű? – kérdezem Jamest, miután mindenkitől elköszönve már a kocsija felé veszi az irányt. Gondoltam kikísérem, hisz így megtudakolhatom a véleményét az estével kapcsolatban.

   -  Egyáltalán nem. Jól éreztem magam, bár amikor apád kezet fogott velem, nem sok kellett, hogy visszaforduljak, és 120-szal hazahajtsak – vallja be, és a kocsinak dőlve néz rám mosolyogva.

  - Őszintén, én is rosszabbra számítottam. De rendes volt tőle, hogy igyekezett megteremteni a hangulatot a nosztalgiázással – csóválom a fejem.

   - Igen, el is gondolkodtam, hogy vajon legyek-e féltékeny… eszméletlen miket megtettél azért a srácért – mondja, s elgondolkodva ráncolja homlokát, mintha komolyan fontolóra venné a dolgot. Szeme azonban vidáman csillog, így tudom, hogy csak ugratni akar. Felnevetek, mire elmosolyodik, és kezét derekamra téve magához húz. – Talán többet kéne azon dolgoznom, hogy lenyűgözzelek. Alig várom, hogy egyszer miattam osonj ki!

   - Talán már most megtenném – súgom, s egy csókért ajkaihoz hajolok. Óvatosan viszonozza, azonban mielőtt belemerülnénk, meghallom, ahogy apa kopog a konyha ablakán. Egy sóhajjal elhúzódom, és magamban átkozom az építészt, aki pont utcára néző ablakot tett a konyhába.

  - Azt hiszem ez a jelzés, hogy be kéne mennem – lépek hátrébb, és James is ellép a kocsijától.

  -  Jól van, majd hívlak. Vasárnap találkozunk a próbán – nyitja ki a vezetőülés felőli ajtót, majd egy utolsó puszit nyom a homlokomra, és már ott sincs.

Komótosan visszasétálok a házba, ahol apa vár rám a konyhaajtóban.

  - Na, most elmondhatod a kritikádat Jamesről – állok meg előtte.

  -  Nincs kritikám. Kedvelem a srácot – vonja meg a vállát. – Igazából kicsit sajnálom is. Olyan, mint én voltam, mikor megismertem anyádat. Teljesen elcsavartad a fejét – nevet fel, mire csak a szemem forgatom, és el is mennék mellette, de utolsó pillanatomban visszafordulok, és magamhoz ölelem apát.

   - Köszönöm, hogy ilyen rendes voltál – motyogom nyakába, és halvány nosztalgikus mosoly fut végig rajtam, ahogy magához ölel. Apa ölelése mindig ugyanolyan biztonságos lesz, mindegy hány éves vagyok.