36. Chapter

Sziasztok!

Kellemes hétfő délutánt... lassan estét mindenkinek! Itt is az újabb rész. :)

Köszönöm az előzőhöz érkezett kommenteket, pipákat, nagyon jól esnek a támogatásotok. Ezzel a résszel kezdődik az újabb szakasza a történetnek, de mint már ismertek, szeretem felvezetni a cselekményt, így ez inkább csak felvezető. A srácok is több szerepet kapnak innentől fogva. Ó, és nézzétek el, ha hibát találtok benne, de sajnos most nem tudtam elég tüzetesen átolvasni!

Nem is fecsérelek több szót, kommenteljetek, hogy tudjam, tetszett-e a rész!

Jó olvasást!

Ölel, Sam. :)

~*~

3 Monkeys

I Knew You Were Trouble

Vasárnap 11-kor már a McVey ház ajtaja előtt állok, és várok, hogy ajtót nyisson valaki a kopogásomra. Pár pillanat után már fordul is a kilincs, és amit elsőnek megpillantok, az egy szőke, hullámos hajkorona.

   - Maya! – S mielőtt bármit tehetnék, Sophie nekem csapódik, csípőmet átkarolva húz be a házba. – Régen voltál itt! – húzódik el és komoly hangnemet megütve akar megszidni. Azonban ez a lány még mindig a legédesebb kiscsaj, akit ismerek, és képtelen vagyok komolyan venni a szidását.

   - Alig egy hete, hogy itt jártam! – mentem ki magam nevetve, miközben kibontom magam a kabátomból, hisz már lassan november vége felé járunk.

  - De az régen volt! – fonja össze karjait, és szomorú arcát látva, egyből azon jár az agyam, mivel tudnám felvidítani. Leguggolok hozzá, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek.

  - Most viszont itt vagyok, ez a lényeg! És ígérem, hogy többet jövök majd, oké? – talán Jamesnek sem lenne ellenére, jegyzem meg magamban, és ekkor ugrik be, hogy még meg sem jelent itt. Miután biztos leszek benne, hogy Sophie sem haragszik rám, másra terelem a témát: - Mondd csak, Soph! Hol van mindenki? – nézek szét, hátha meglátom James anyját, Clarat, a konyhában, vagy Nicket elterülni a kanapén, ahogy általában láttam őket az elmúlt 3 hétben, mikor itt voltam. Szerencsére Claraval nem volt olyan macerás találkozni, mint apámmal. Nagyon rendes nő, és alig látszik meg rajta, hogy a legidősebb fia 20 éves. És szerencse engem is hamar elfogadott.

   -  Anya átment nagymamához, azt mondta egy órán belül itt van. Nick a szobájában van, James pedig még alszik. Felkeltsem? – magyarázza, én pedig apró gondolkodás után megrázom a fejem.

   - Nem kell, majd én felkeltem – mosolyodom el, és óvatosan felállok.

   - Rendben – vonja meg a vállát Sophie, és miközben én megindulok az emelet felé, ő tovább lépeget a nappali felé. Szerencsére már megtanultam itt a járást, így gond nélkül megyek James ajtajához. Mielőtt azonban benyitnék, a szomszédszoba nyílik ki, és Nick fáradt feje bújik elő, egy tálcával egyensúlyozva a balkezében.

   - Maya?! Szia! – döbben le, ahogy meglát.

   - Szia, Nick! – köszönök halkan, és neki is jelzek, hogy maradjon csendben, mert a tesója még alszik.

   - Lassan dél van! Szörnyű ez a srác – csóválja a fejét, mire én is felkuncogok.

   - Igen, de támadt egy jó ötletem, hogy felkeltsem – lépek hozzá közelebb, és lekapom a tálcán lévő poharat, majd a fürdő felé sietek. Gyorsan megtöltöm egy kis vízzel, és már megyek is vissza, hogy elkapjam Jamest, mielőtt ébredezni kezd.

   - Ezt látni akarom! – ádáz vigyor jelenik meg Nick arcán, és követ, mikor óvatosan beosonok barátom szobájába. Szerencse még az igazak álmát alussza, így könnyedén ágyához lépegetek, s a bátyjával mögöttem felmérjük a helyzetet. James a hasán fekve alszik, egy fekete melegítő van rajta csak, hisz már hideg van ahhoz, hogy boxerben aludjon, de a jó fűtés miatt több nem kell neki. A takarót eléggé lerúgta magáról az éjjel, csak a bal lába van betakarva. Végig gondolom, hogy fog reagálni, nem fogja-e beverni valahova a fejét a hirtelen jött ébresztéstől, és miután úgy veszem tiszta a terep, magasra emelve a poharat James fejére öntöm a fél pohár vizet. Ahogy arcára érkezik a hideg víz, kipattan a szeme, és ösztönösen hátrahőköl, aminek köszönhetően átfordul, és az ágy túloldalán köt ki, magával rántva a takarót. Gondoltam, hogy vicces lesz, de erre én sem számítottam, és kitör belőlem a nevetés. Nickkel együtt a hasunkat fogva röhögünk, míg James felfogja mi történt vele, és gyilkos pillantást vet ránk.

   - Ember, ez hatalmas volt! – lihegi Nick könnyeit törölgetve, és ahogy alábbhagy nevetése, az ajtó felé veszi az irányt. – Vigyázz erre a lányra, öcskös! Nagyon bírom! – kacsint rám, mielőtt kilép, én pedig egy cinkos mosolyt küldök felé.

   - Jól vagy? – kérdezem James, és igyekszem visszafogni a nevetésem.

   - Ti komolyan nem vagytok normálisak! – dühöng, és a székén lévő törölközőért nyúl, amit valószínűleg még tegnap hagyott ott zuhany után. Haját törölgeti, és felém sem néz. Apró bűntudat kezd ébredezni bennem, és óvatosan közelebb lépek hozzá.

   - Ne már, James! Csak hülyéskedtem, Nick meg igazából csak látni akarta!

   - Még rosszabb! A bátyámból ezt kinézném, de belőled kevésbé! – ül le az ágya felém eső szélére. – A látszik, hogy nem vagy olyan, mint a legtöbb csaj. Ők valószínűleg csókkal ébresztették volna a barátjukat, nem egy nagy pohár vízzel – csóválja a fejét, és apró szikrát látok a bocsánatkérésre. Hát mi lenne jobb, mint egy kis engesztelés?

    - Szóval erről van szó! Szeretted volna, ha csókkal ébresztelek – mosolyodom el szélesen, és elé lépek. Lábai közé állok, s hajába túrok, ezzel sikerül magamra vonnom a figyelmét, és felemelve a fejét néz rám. – Valami ilyesmivel? – kérdezem ajkaiba motyogva, és egy gyengéd, de forró csókot nyomok szájára. Felmordul és karjait derekam köré fonja, miközben óvatosan magával húzva hátradől az ágyon. Felkuncogok, ahogy átfordul, hogy fölém hajolhasson, és újra birtokba vehesse ajkaim. Nyelve puhatolózva csúszik a számba, én pedig azonnal viszonzom intenzitását, és lábaimat csípőjére fonva húzom közelebb. Forróság ömlik végig rajtam, mikor ajkai lecsúsznak számról, és állkapcsom vonalán, majd nyakamon folytatják útjukat. Hátrahajtom a fejem, hogy szabad teret adjak neki, és egy halk sóhaj csúszik ki a számon, mikor James óvatosan a vékony bőrbe harap. Rekedtes nevetést hallat, és orrát a nyakamhoz dörgölve néz újra a szemembe.

   - Igen, valami ilyesmire gondoltam – szemében pimaszság csillan, én pedig játékosan a mellkasára bökök.

   - Remélem ezzel meg van bocsájtva az ébresztés! – nézek rá bűnbánattal, de az igazat megvallva, arra is koncentrálnom kell, hogy a szemébe nézzek, és ne ajkait fixírozzam, vagy még inkább, hogy ne húzzam magamhoz ez újabb csatára. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy nincs rajta felső, és nehéz úgy a közelébe lennem, hogy ne az izmainak szenteljem a figyelmemet.

   - Valójában amúgy sem haragudtam – vonja meg a vállát, én pedig egy újabb bökést mérek mellkasára.

   - Szóval csak manipuláltál, hogy itt kössünk ki végül? – nézek rá sértődötten, mire felnevet.

   - Ja, mert nagyon ellenedre volt! – vet rám jelentőségteljes pillantást, sóhajomra célozva. Érzem, hogy a vér az arcomba szökik, és nem is tudok erre mit mondani, pedig ez nagyon ritka.

   - Ez akkor sem igazságos! – fordítom el a fejem durcásan, de barátom kedvét ez nem rontja el, apró csókot nyom a szám szegletébe, majd államra, és tovább nyakamra.

   - Ne csináld, Maya! – motyogja két csók között, de meg se tudok szólalni. A nyakam mindig a gyenge pontom volt. Inkább csak felhúzom magamhoz a srácot, és ajkaimat az övére szorítom, újabb csókot kezdeményezve. Azonban James nincs benne a játékban. Csak egy futó puszira futja, mert elhúzódik, és diadalittas arccal néz rám.

   - Tudtam! Tudtam, hogy ez a gyengéd! Már korábban is feltűnt – mosolyog le rám, mire csak a szememet forgatom, és inkább felülök, Jamest is arra kényszerítve, hogy leszálljon rólam, akármennyire is tetszett a helyzet.

   - Fantasztikus! – teszem hozzá szarkasztikusan, majd hátrafordulok barátom felé. – Talán inkább azon gondolkodj, mibe öltözöl, mert nem sokára jönnek a srácok – biccentek melegítője felé.

   - Fenébe is, tényleg! Pedig egész elviselhető lett volna itt tölteni a napot – hajol felém, hogy megcsókoljon, de elhúzódom.

   - Nem, nem! Ma forgatunk, most a karriereddel foglalkozz! – tolom a szekrény felé, és találomra előhúzok egy szürke pólót, meg egy sötét farmert. – Öltözz, csinálok valami kaját neked! – nyomom kezébe a ruhákat, és már az ajtóban is vagyok, hogy lesiessek összedobni valami omlett félét.

***

Igyekszünk mindent a helyére rakni, de most valahogy semmi nem stimmel. A srácok szétszórtak, és egyedül kamerázni nem is olyan könnyű, hisz jó minőségre van szükség, több különböző szögre, és Connie nincs itt, hogy segítsen. Ma veszik le Connor gipszét – mondjuk már ideje is volt -, és elment vele, hogy támogassa. Igaz, támogató barátnő, tény és való, de most nagy szükségem lenne rá, az hét szentség!

   - Ez így nagyon nem lesz jó – húzom el a szám, mikor negyedik alkalommal is újra kell kezdeni. – Mi van veletek srácok?

   - Alig tudom mozgatni az ujjaim, teljesen lefagytak! – panaszkodik James, mire csak egy lesújtó pillantást vetek rá, de észre sem veszi.

   - Én pedig egész éjjel tanultam, mert mindjárt vége az első félévnek, és nem állok valami jól történelemből – ásít Tristan. Végül is az ő helyzetét át tudom érezni. A végzősök éve nehéz, főleg, hogy a decemberi vizsgák a nyakunkon vannak. Még én sem tudom, hogyan oldom meg a matek tesztemet, mert sosem álltam jól a tantárgyból, de rá kell hajtanom, ha jó eredményeket akarok. És akarok, mert az egyetemre el kell küldenem az első félév pontszámait, és a portfóliómat.

   - Maya?! Figyelsz? – ránt vissza a gondolataim közül James hangja.

   - Tessék? – nézek fel rá, és meglepetten konstatálom, hogy gitártokkal együtt áll előttem. Miről maradtam le?

   - Jól elgondolkoztál! Tristan azt találta ki, hogy vegyük fel a videót máshol, hátha a változás segít kicsit – mutat hátra a két készülődő srácra.

   - Igen, ez nem is rossz. Hova megyünk? – csatlakozom, és kezdem leszerelni a kamerát az állványáról. Szerencse James a segítségemre siet, így pillanatok alatt a tokjába tesszük, és utazásra kész.

   -  A 3 Monkeys-ba. – A 3 Monkeys, Tristan nagybátyjának kávézója. Kb. 15 perc autózásra van, a Centre lakóparkban, ami a nevéből is adódóan London belvárosához legközelebbi lakónegyed – és leggazdagabb is. Ott dolgozik a srác pár hetet, hogy ledolgozza a mikrofon árát. Azóta is hálásak vagyunk Ricknek. Tris gyorsan engedélyt kér – és még egy plusz pont a nagybácsinak -, majd pakolunk is James kocsijába. Csak a két srác gitárját, és Tristan cajonját visszük, meg persze a kamerát állvánnyal, hisz a nélkül nem érnénk valami sokat.

A felkonferálást a kávézó előtt vesszük fel, hogy Brad gyorsan túlessen rajta – harmadik alkalommal sikerül is neki -, majd Tristan kulcsai segítségével besietünk a kávézóba. Míg Jamesék beindítják a fűtést, Braddel elrendezzük a helyszínt. Jó helyet keresünk fény szempontjából, hisz a reflektorokat nem tudtuk magunkkal hozni. A mikrofonokat csatlakoztatjuk a kamerához, hogy megfelelően kiszűrje a külső hangokat, és neki is látunk. Bár Connie még mindig hiányzik, hisz sokkal egyszerűbb lenne, ha itt lenne, és a srácok régi kamerájával venné másik szögből, de így is megoldható. Háromszor vesszük fel a dalt, szemből, oldalról, és szabadjárású kamerával. Igaz, valójában lesz több felvétel is, mint három, de úgyis össze fogom őket vágni, szóval ez nem fog feltűnni senkinek.

   - Siker! – kiáltok fel, mikor az utolsó sikeres felvétel után lenyomom a STOP gombot. – Ez már jobb volt! Sokkal jobb! – mosolygok diadalittasan, és mindegyik sráchoz odarohanok, hogy egy pacsit kapjak tőlük, hisz megérdemlik a dicséretet. Két órán keresztül folyamatosan zenélni fárasztó lehet!

   - Végre! Ideje hazamenni! – nyújtózik Brad, és elégedetten teszi el a gitárját.

   - Ja, hazamenni és tanulni, mert két hét múlva vizsga – húzza el a száját Tristan.

   - Nyugi, barátom! Pár hónap, talán egy év, és híres dobos leszel! Nem kell vizsgákon agyalnod, vagy töri könyveket bújnod! A világ a lábaid előtt fog heve… - azonban a szó meglepett kiáltásba fúl, és szegény Brad nem jut gyönyörű jövő lefestésének végére. Nem nézett a lába elé, és sikeresen felbukik a kamera földre fektetett állványában. Nem tehetünk róla, kitör belőlünk a röhögés, és csak Jamesnek van annyi ereje, hogy megszólaljon:

   - Egyelőre csak te heversz a lábai előtt! – magyarázz a srácnak, és tovább nevet… azonban akármennyire nevetünk, eszünkbe se jut mennyire valószínű, amit Brad ecsetelt…