40. Chapter

Sziasztok!

Nos, mint láthatjátok, megérkezett az új rész. Már látom is a megszidó kommenteket, és meg is érdemlem, tudom, szörnyen rövid lett. Sajnálom, de most így tudtam megoldani. A következő, biztosíthatlak titeket, hogy hosszabb lesz, már el is terveztem.

És, mivel holnap kezdődik az iskola, nagyon remélem, hogy jövőhét ilyenkorra, legkésőbb tudom is nektek hozni. :)

Nem nagyon tudok mit mondani. Remélem tetszeni fog a rész, és igyekszem a következővel!

Jó olvasást!

Ölel, Sam. :)

~*~

I need you

I Always See You

Maya Ross

Nem sírok. Nem sírok. Nem sírok! – mondogatom magamban, ahogy szobám plafonját bámulom, hanyatt fekve az ágyamon. Ahogy kiszabadultam James fullasztónak ható kocsijából, egyenesen a szobámba vetettem magam. Már vagy fél órája itt ülök, és próbálok rájönni mit is jelent számomra James, a kapcsolatunk, a helyzet, és hogy mit érzek ezekkel kapcsolatban úgy igazán. De olyan káosz van a fejemben, hogy csak sikítani tudnék a rossz érzésektől. Düh, bánat, döbbenet, zavar, félelem, és olyan sírhatnék jön rám, hogy végig akarom bőgni az éjszakát, de ezt meg nem engedem. Sosem sírtam fiú után, és szánalmasnak is tartom, ha valaki kiborul, és drámai jeleneteket rendez, egy srác miatt. Mikor Cody-val szakítottunk szomorú voltam, de bele tudtam törődni, mert elmúlt az első szerelem varázsa, és ebben mindketten egyetértettünk.

Ez most más. Tudatában annak, hogy James félévre elmegy februárban, el kell ismernem néhány dolgot. Egyrészt, hogy ha elmegy, az nagy valószínűséggel a kapcsolatunk végét jelenti, amit én nem akarok. És másrészt, azzal, hogy bevallom, még nem akarok véget vetni ennek az egész varázsnak, ami köztem és James között van, azt is el kell ismernem, hogy innen már nincs visszaút. Tényleg beleszerettem ebbe a srácba. Ami nem is meglepő, hisz figyelmes, türelmes, édes, rettentő jószívű. Egyszerűen semmi nem tudok a rovására írni, de ez meg nem segít abban, hogy elfogadjam, James elmegy. Úgyhogy ugyanott vagyok, ahol elkezdtem, és csak próbálom magam rávenni, hogy ne sírjam el magam, mert az aztán semmit nem segít.

Ahogy az sem segít, hogy a gondolkodásom a csengő idegesítő hangja zavar meg. Összerezzenek, de meg sem moccanok. Majd valaki úgyis kinyitja. Azonban rosszul gondolom, mert az ajtóban álló a csengőre tenyerel, és anya felkiált, hogy nyissam ki, mert már nem másznak ki az ágyból, és tudják, hogy ébren vagyok. Dühös morgással, pattanok fel, és az ajtó felé sietek, hogy melegebb éghajlatra küldjem, bárki zavar ilyenkor. Csak akkor jut eszembe, hogy talán James lehet, amikor már a kilincsen a kezem. Pillanatra megtorpanok, és visszahúzom a kezem. Valahogy most nem tudnék a sráccal beszélni. Elsőnek ki kéne, találnom én magam mit gondolok erről, és utána beszélni vele, azonban gondolataim egy újabb csengetés szakítja félbe, és nagy sóhajjal kinyitom az ajtót. Amivel együtt a padlóba gyökerezik a lábam, mert az ajtó mögött Connie áll, bár alig ismerek rá. A mindig vidám, mosolygós lány arcát kövér könnycseppek mossák, szeme teljesen kivörösödött, és testét heves zokogás rázza. Ahogy megpillant beljebb lép, egészen hozzám botorkál, és fejét a vállamra hajtja. Jó barátnőként bizonytalanul átölelem, de magam sem tudom, mit csináljak.

   - Mi történt Con? – kérdezem lágy hangon.

   - Connor… - böki ki nehezen, és ha nem ismerném annyira a hangját, talán fel sem ismerném. Így viszont már minden érthetővé válik. Úgy tűnik nem csak én értesültem rossz hírekről az este. Becsapom a bejárati ajtót, és legjobb barátnőm hajára simítom a kezem, hisz az mindig megnyugtatja. – Ne-hem akarom, ho-hogy elmenjen! – sírja, és ennyire jól szerintem még sosem értettük meg egymás a kis szöszivel.

  - Tudom, Con. Tudom – ahogy belegondolok, hogy mit érezhet, teljes erejével beterít a gondolat, hogy James elmegy. És már én sem tudom visszatartani, a könnyek végig szántják az arcom.

***

Miután Connie-val reggel összeszedjük magunkat, és a bátorságunk, eldöntjük, hogy beszélünk a srácokkal. Szerencse már apa felrakta nekem a téli gumit, így gond nélkül el tudom fuvarozni barátnőmet Connorhoz, hogy aztán gitárosomhoz térjek. Ülök egy darabig a kocsiban a bejárati ajtóra meredve, azon gondolkodva, hogy mégis mit mondjak majd neki, de végül egy mély levegővel csak elszánom magam, és felsétálok a rövid betonösvényen a McVey ház ajtajához. Ahogy becsengetek, szinte várnom sem kell, nyílik az ajtó.

   - Óh, szia, Maya! – ahogy Nick jelenik meg, egyszerre leszek csalódott, és megkönnyebbült.

  - Szia, James itthon van? – kérdezem bizonytalanul, mert barátom bátyja legalább olyan óvatosan fürkész, mintha azon gondolkodna engedjen-e be, vagy se. Majd nagyot sóhajtva leereszti a vállait, és hátrébb lép.

  - Persze, gyere csak be! – halk köszönetet motyogok, majd beljebb lépve lehúzom a bakancsom, és kabátom is felakasztom az ajtó melletti falba szerelt fogasok egyikére. Ahogy elindulnék a lépcsőhöz azonban léptek hallatszanak az emeletről.

   - Ki jött Nick? – társul James hangja a lábdobogásokhoz, de válaszolni sem szükséges, mert mikor a lépcsőfordulóba ér, földbe gyökerezik a lába, ahogy meglát. – Maya?!

   - Szia! Szerettem volna veled beszélni – nézek fel rá, mondandómmal Jamest is kirángatom dermedtségéből, és mielőtt int, hogy menjek fel, rövid, árulkodó pillantást vált, a hátam mögött álló Nickkel. Hát persze, mesélte, hogy mindig is jól kijöttek a bátyjával, természetes, hogy engem is kibeszéltek, főleg a tegnap estét. Így inkább nem is törődöm ezzel, csak felsietek a lépcsőn James után egyenesen a szobájába. Előre enged, majd bezárja magunk mögött az ajtót, és kicsit esetlenül neki dől. Én magam sem tudom, hogyan kezdjem ezt az egészet, így megértem, mikor szegény srácból – megtörve a kínos csendet – kirobban a mondanivaló.

  - Figyelj Maya, tudom, hogy szólnom kellett volna előtte, vagy megbeszélni veled ezt az egészet, tényleg sajnálom, hogy nem tettem! Későn gondolkodtam, és ha a turné miatt szakítani akarsz, megértem… - az utolsó szónál alig hallhatóan elcsuklik a hangja, én pedig döbbenten nézek rá.

   - Szóval… szerinted az lenne a legjobb, ha szakítanánk? – lépek felé bizonytalanul, mire ellöki magát a faltól, és elém sétál.

   - Dehogyis! Nem akarom, hogy ez szétválasszon! Csak azt mondom megértem, hogy ha te ezt akarod. Azt nem, hogy örülök is neki – túr kétségbeesetten a hajába. Attól, hogy egyből a szakítást hozta fel összeszorul a gyomrom, és kapaszkodót keresve az ágya végére zuhanok, mielőtt a lábaim felmondják a szolgálatot. Ez volt az egyik dolog, amit meg akartam vele beszélni, de most, hogy ténylegesen erről kezdtünk beszélni, túlságosan valóságos ahhoz, hogy elviseljem.

   - Már azon az estén gondolkodtam, hogy mi lesz, ha elmentek a turnéra. Hogy mi lesz az iskolával, a családoddal… vagy velünk. És őszintén szólva, reméltem, hogy nem mentek el. Oké, ez önző dolog, mert ez tényleg egy nagy lehetőség számotokra, de nem akartam, hogy itt hagyj. Aztán azon gondolkodtam, hogy biztos te sem szeretnéd, hogy elszakítson ez minket, így nem aggódtam. És mikor tegnap bejelentetted, hogy aláírtátok a szerződést, olyan volt, mintha ráébredtem volna a valóságra. Megijedtem, és szomorú voltam, de az, hogy ilyen mélyen érintett ez az egész, még jobban megrémisztett, és tudtam, hogy beszélnem kell veled, és nem dönthetek egyedül. Én sem akarom, hogy ez szétválasszon minket, veled akarok maradni! De nem tudom, hogy oldhatnánk meg ezt – James beszédem közben letelepedik mellém, így most kétségbeesetten nézek szemébe, de a meglepődésen kívül semmi érzelmet nem tudok leolvasni az arcáról, pedig máskor úgy olvasok belőle, mint egy könyvből. Aztán tekintete ellágyul, kiereszti a bent tartott levegőt, és átszelve kettőnk közötti távolságot gyengéden enyémre tapasztja száját. Az előzőktől eltérően ettől a csóktól nem fog felgyulladni körülöttünk a szoba, de a benne lévő gyengédségtől elolvadhat, ahogy én is teszem, mikor barátom óvatosan megcirógatja arcom, és elhúzódva homlokát az enyémnek döntve.

  - El sem tudod képzelni mennyire féltem, hogy kijelented: ennyi volt. Főleg, most, mikor megjelentél. Valahogy mindig úgy éreztem nekem nagyobb szükségem van rád, mint fordítva - suttogja, mintha egy végzetes bűnt vallana be, én pedig egy újabb apró csókot nyomok a szájára, és hátrébb hajolok, hogy a szemébe nézhessek.

  - Ez még csak eszedbe se jusson! Kellesz nekem James McVey, és nem szabadulsz ilyen könnyen! – mosolyodom el, azonban ez hamar lehervad, mielőtt barátom bármit is tudna szólni. – De hat hónap hosszú idő, és nem hiszek a távkapcsolatban. Sosincs jó vége – húzom el a szám, mire James nyugtatóan megsimogatja az arcom.

   - Tudod, szerintem a távkapcsolat ott van elrontva, hogy kijelentik a párok, távkapcsolatban maradnak. Így igyekeznek minden pillanatban a párjukkal beszélni, értesíteni őket a dolgokról, és a legtöbb ember beleun a rendszerességbe. És semmiképp nem akarom, hogy megunj, és valaki más mellett köss ki! – nyitja tágra a szemet a nyomaték kedvéért, én pedig csak szórakozottan forgatom a szemem, de tovább hallgatom. – Nem szakítunk, hanem tartjuk a kapcsolatot, de ne görcsöljünk azon mikor beszéltünk, és mikor nem! Neked itt lesz a tanulás, és a felvételik az egyetemre, nekem a próbák, fellépések és még kitudja mi. Amikor csak tudunk, beszélünk, és igyekszünk beavatni egymást a dolgokba, de ha egy-két nap mégsem jön össze, nem fogunk kétségbe esni. Bízol bennem? – néz mélyen a szemembe. Látom rajta, hogy komolyan kérdezi, komolyan érdekli a válaszom, és nem csak költői kérdés, hogy úgyis tudja a választ. Viszont én nagyon is jól tudom. Rájöttem már erre akkor, mikor tudatosult bennem, hogy beleszerettem Jamesbe. Tudom, hogy nem az a fajta srác, mint Cooper, James hűséges típus. Így a távolság miatt jobban aggódom, mint amiatt, hogy kit fog az ágyába cipelni.

  - Igen, bízom benned - mosolyodom el, és boldogan konstatálom, hogy máris nyugodtabb vagyok. – És te bennem? – ébred fel bennem egy apró szikra, de James mosolyától, ami magabiztosságról árulkodik, el is alszik, mielőtt lánggá lobbanna.

  - Teljes mértékig, nem is kérdés! – hangja sokkal könnyedebb most, hogy a nehezén túl vagyunk. Hisz végül is ez volt a legfontosabb, hogy eltüntessük a bizonytalant. – Akkor nincs semmi gond köztünk? – néz rám megerősítésért, mire határozottan megrázom a fejem. Semmi gond. Egyáltalán. – Szuper, mert arról is beszélnünk kéne, hogy mi lesz a videókkal – vág egy bűnbánó grimaszt, hogy megtörte a pillanatot, mire csak megrántom a vállam, és hátrébb csúszom az ágyán, törökülésbe helyezkedve.

  - Beszéljünk! – most már teljesen mindegy mi adódik. James velem marad, és ennyi a lényeg.

 - Hát úgy terveztük, hogy úgy havonta egy videót raknánk fel, legalábbis addig, míg turnézunk, utána meglátjuk. De szeretnénk, ha továbbra is te vágnád össze őket, mert te már tudod, mi mit szeretünk, mi az előnyösebb, és a többi – ül fel ő is törökülésbe, térdeit az enyéimnek támasztva.

   - Havi egy? Az nem lesz nagy gond. És így több időm is lesz. Le vagyok maradva, Január 10-ig el kell küldenem a portfóliómat, és addig már egy hónap sincs – túrok a hajamba.

  - Segíthetnék. Hétfőhöz egy hétre kezdjük a felvételeket, tudod, hogy legyen mit eladni a koncerteken, és addig azt csinálunk, amit akarunk, mert Chris egy másik bandával foglalkozik még. És mivel utána úgy sem lesz időnk semmire, és a suliból is kiszednek minket, szerintem használjuk ki ezt a hetet! – hajol közelebb, és gyönyörű szeme csillogásától amúgy sem tudnék neki nemet mondani.

   - És mit terveztél? Egyszerre segíteni nekem a portfólióban, és spontán randikat szervezni nem könnyű! – nézek rá kérdőn, mire felnevet, és rám kacsint.

  - Nyugi, nem fogsz csalódni!