19. Chapter

Sziasztok, ahogy ígértem itt az új rész! :)

Hú, nagyon jó hétvégém volt/van. :D Aktív voltam, és mindent sikerült megcsinálni, amit terveztem! Még írni is tudtam! :) Szóval most jó kedvem van! :)

Köszönöm a pipákat, és a kommenteket, remélem ehhez a részhez is érkezik majd néhány!

Sok hozzáfűzni valóm nincs a részhez, csak annyit mondanék el, hogy remélem türelmesek vagytok, mert nem siettetem a történetet. :) Ezt észre fogjátok venni, de nyugi, nem lesz totálisan eseménytelen, hogy semmi nem történik, amíg a két főszereplő össze nem jön. Lesznek csavarok, és remélem azért élvezhető lesz. :)

Nos, jó olvasást! :)

Ui.: A részben ismét köszönöm a segítséget Anne Hudsonnak! :)

Sam. :)

~*~

She deserves!

Misery

James McVey

Ahogy hazaérek, Connor vár az ajtó előtt, a verandán ülve.

   - Mi az haver? – ülök le mellé, és kezet is rázok vele, mert ma még egyáltalán nem láttam.

  - Emlékszel még erre? – nyúl a táskájába, és elő vesz egy fekete táskát, majd abból valami ezüstös tárgyat, de úgy rommá van törve, hogy elsőre nem ismerem fel. Aztán beugrik. Maya fényképezője!

  - Uh, el is felejtettem, hogy összetörtem – húzom el a számat, és óvatosan a kezembe veszem. – Honnan szerezted? – kérdezem Connor-tól, de továbbra is a gépet nézegetem… tényleg összetört. És itt nem csak arra gondolok, hogy betört a képernyő, vagy a vaku, hanem szó szerint kettétört a fényképező. Letört róla az objektív, ami biztos, hogy nagyon drága is volt. Csodálom, hogy még élek. Én biztos kinyírtam volna magam Maya helyében.

   - Maya vitte be ma Connie-nak, mert lehet meg tudja csináltatni. Észrevettem a szerkesztőségben, és megkértem, hogy elhozhassam. Neked – erre felkapom a fejem, felvont szemöldökkel nézek a srácra.

   - Miért? Mit tudok vele csinálni? – mutatom fel jelentőségteljesen a gép két darabját.

  - Amit csak tudsz, megjavíthatsz. Ha nem is sikerül teljesen, de biztos jó pont, ha legalább foglalkozol vele. Lehet, hogy megkapja a kamerát kárpótlásul, de ha imponálni akarsz neki, szerintem egy próbát megér – kacsint rám. Ennek a srácnak nincsenek is rossz ötletei. És 16 éves! Honnan van ennyi… tapasztalata?

  - Oké, honnan tudsz te ennyi mindent? Mintha 10 év tapasztalat lenne mögötted! – nem bírom ki, muszáj rákérdeznem.

  - Chh, tudod, kivel beszélsz! – igazítja meg inge gallérját, és öntelten néz rám, bár tudom, ez csak szerepjáték, így a vállába bokszolok.

   - Nehogy elszállj! – mondom, majd komolyabb hangra váltok. – De köszi, hogy segítesz amúgy!

   - Elhívtad már randira? – érdeklődik tovább.

  - Nem. Kíváncsi voltam, hogy, hogy viselkedik velem. Mármint a csók után – nem néztem rá. Nem mertem bevallani, de igazából csak inamba szállt a bátorságom. Ne nevezzetek gyávának! Ahányszor csak rám néz azokkal a gyönyörű barna szemeivel, minden gondolat elszáll belőlem. Egyszerűen nem mertem.

   - És mi volt elzáráson? – fejtegeti tovább a témát.

  - Semmi érdekes. Beszélgettünk egy kicsit, aztán zenét hallgattunk. Kicsit kínos volt a helyzet az elején, de próbáltam tudomást sem venni róla – szinte csak félvállról veszem a választ. Sosem voltam ez a kibeszélő ember, aki mindent elmond. Jobb szeretem megtartani a dolgokat magamnak. De Miután Connornak elmondtam a kis játszótéri csókot, biztos kíváncsi a fejleményekre, így nem tagadom ezt meg tőle.

  - Menni fog az! – szorítja meg a vállam, majd feláll mellőlem, és én is követem. – Mennem kell, sok sikert a géphez! – mondja, és már fordul el, de utána szólok.

   - Várj, hol kezdjem? Csak mert fogalmam sincs – intek a gép felé, ő meg visszalép.

  - Cseréltesd ki a képernyőjét, a vakuját, és ragaszd meg az objektívet, úgy, hogy ha lehet, lehessen forgatni! Megnézettem egy szakemberrel, azt mondta a belső memória, és maga az egész szerkezet működik. Csak egy alkatrészt kell kicserélni, hogy a képernyő érzékelje, ha bekapcsol – magyarázza.

   - Oké, köszi, haver! – bólintok.

   - Nincs mit. Na, megyek! Szevasz! – és már siet is el a járdán, én pedig a géppel a kezemben a házba veszem az irányt.

***

Hiába a pillanatragasztó, és a jó szándék, ha egyszerűen nem akar jól megragadni az objektív. Talán hülyeség volt ezt bevállalni. Nem fog sikerülni, Maya sosem kapja vissza a gépét, és örökre haragudni fog rám, és eláshatom az esélyeim! Nem tudja befejezni a portfólióját, nem tud egyetemre menni, és végleg meggyűlöl, amiért építészetet kell tanulnia az apja miatt. Gratulálok James! Nem igaz, hogy nem tudtál volna csak egy kicsit is jobban odafigyelni arra a rohadt gépre! Most tönkretetted Maya életét! … Oké, kicsit eltúloztam a dolgokat, hisz már most sem haragszik rám, és a portfólió nagy része kész, és nem ez az egyetlen gépe. De azért reméltem, hogy meg tudom csinálni.

Várjunk! Még van remény! … Tudom, ki segíthetne! Már szaladok is át a folyosó túl oldalára, és bekopogok Nick szobájába. Nem is várom, hogy válaszoljon, csak benyitok. Xbox-ozik. Persze.

   - Mi van, öcskös? – rám sem néz, csak tovább nyúzza a konzolt.

   - Kéne egy kis segítség! – lépek be, és leülök mellé a kanapé karfájára. Ez az egyetlen szabad hely a szobában. Igen, a rendetlenség családi örökség.

   - Miben? – vet rám egy pillantást, majd a kezemben lévő fényképezőre, és elhúzott szájjal visszatér a tévé képernyőjére.

   - Húú, ügyes! Egyszerűbb, ha veszel újat! – nevet fel gúnyosan.

   - Basszus, figyelnél egy percre? – csattanok fel. Nem tetszik, hogy azt mondja, vegyek egy újat. Nincs pénzem újra. Muszáj megcsinálnom! Leállítja a játékot, majd felém fordul a székkel. – Kéne egy kis segítség! Te talán jobban értesz hozzá – nyújtom át neki a fényképezőt.

   - Miért olyan fontos ez? Kié a gép? – veszi szemügyre, és úgy tűnik, nem tetszik neki, amit lát.

   - Egy ismerősömé – vágom rá hirtelen, és nekem is feltűnik, milyen hamisan cseng a hangom.

  - Drága öcsikém! Gyerünk, mesélj! – mosolyodik el ravaszul. Gyakran szoktam tanácsot kérni tőle nőügyben, így most sem újdonság.

   - Egy lányé a suliból. Nagyon bírom, de ügyesen összetörtem a kedvenc gépét. Adósod lennék, ha segítenél megcsinálni – mutatok rá.

   - Ügyes vagy! Kedvelsz egy lányt, és ahelyett, hogy randira hívod, eltöröd a gépét? – nevet fel hitetlenkedve, én pedig csak forgatom a szemem.

   - Röhögj csak, de még emlékszem te mit csináltál Olive-vel – húzom ravasz mosolyra a szám. Folyóba ejtette a telefonját. Szóval nem csak a szemszín, de a csajoknál való felsülés is öröklődő. Erre a nevetése abba marad, és szigorú szemekkel néz rám.

    - Jól van, segítek! – forgatja meg a szemét, majd a fényképezőre tereli minden figyelmét. – Kezdem az objektívvel. Jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlsz – nevet fel. Majd mikor látja, hogy én ezt egyáltalán nem találom viccesnek, elkomorodik. – Mit kapok érte?

   - Egy puszikát, te kis Póni Baba – mondom elváltozatott, flegma hangon. Te szent ég, úgy beszélek, mint Victoria! Nick arca eltorzul.

   - Nem kell, kösz – előkotor a fiókjából egy speciális ragasztót. Bekeni mind a két oldalát az említett darabnak, majd egymásnak nyomja, és úgy is tartja, míg megvizsgálja a gépet. – Képernyőt tudok szerezni 4, 5 font értékben. A vakuval több gondom lesz. Egy örökvaku kell hozzá, amiben xenon villanócső van. Ilyen fényképezőgépeken csak azt használják, ami végül is praktikus, mivel több, mint 20 ezer villanást bír ki, innen kapta a nevét is. A fényhatást a xenon gázzal töltött cső ívkisülése okozza. A kisülés alatt nagy mennyiségű ion, és elektron keletkezik a csőben, ezért a gázból néhány ohm ellenállású plazma képződik. A plazmában az ionok a katódok, az elektronok, pedig az anódok felé repülnek nagy sebességgel. Mozgás közben a részecskék ütköznek, ezért további energiát gerjesztenek, amit fény formájában ki is sugároznak. A kisülés után a plazmaállapot megszűnik, és a gáz a kisülés előtti állapotba kerül, így újra ismétlődhet a folyamat. Ezért tud sorozatképet csinálni. Igen, szóval egy ilyenre lesz szükségem, de ezért elkérhetnek 10 fontot is. Még így is benne vagy? - elképedten nézek rá. Mindössze annyit értettem, hogy 10 font. Igen, Nick fizikát tanul az egyetemen. Anya génjeit örökölte. Fizika tanár, de szerencsére nem az én gimimben. Az kéne még, hogy anyám tanítson. Én már annyira nem konyítok ehhez, így érthető, hogy csak elkerekedett szemmel bámulok bátyámra. Tőlem aztán a medúzák párzási szokásait is elmesélhette, én egy büdös szót nem értettem.

   - Az elektrolízisről beszélek haver! – tárja szét a karját. oké, így már emlékszem, hogy tanultam, de fene se emlékszik már rá!

   - Nem vagyok olyan jó fizikából, mint te! – legyintek. – Connor megnézette egy szakemberrel, azt mondta kell egy alkatrész, ami csatlakoztatja a képernyőt, mert így az nem érzékeli, ha bekapcsol – egy pillanatra figyelgeti, majd bólint.

   - Igen, az is meg lesz vagy 5,5 font – bólogat. Oké, akkor ez így 20 font. Az egész jó ár, és Maya megérdemli.

   - Jól van, akkor beszerzed nekem, én meg hozom a pénzt – csapom össze a tenyerem, és elégedetten állok fel, de elkapja a karom.

   - Ácsi-ácsi! Nekem is tartozol! Két hétig te csinálod a házimunkát helyettem! Mosogatsz, és elhozod Sophie-t az oviból – vigyorog rám, mert tudja, hogy nem fogok nemet mondani. Csak megforgatom a szemem, és belecsapok kitartott kezébe, ezzel belegyezve minden feltételébe. Nyugi James, Maya megérdemli! Megérdemli!