01. Chapter

Sziasztok! Megérkeztem az első résszel! :D Remélem tetszeni fog! Ne maradjatok csendben! ;)

Sam. ;)

Mint mindennap szoktam, ma is elindultam, hogy szenteljek egy kis időt szenvedélyemnek. Nem csak az iskolában vagyok fotós, ez a hobbim a szenvedélyem, és szeretném, ha ez lenne a munkám is később… vagy minél hamarabb. Összepakolom a cuccaimat, néhány új objektívet, amit nem rég vettem, a gépemet. Állványt általában nem viszek, teljesen felesleges.

Amint meg van minden, beülök a jeepembe, és már úton is vagyok. A Hyde Park mellett nem rég találtam egy nagyobb dombot. Onnan nagyon jól be lehetett látni a parkot, a főteret, és nagyon szép a táj odafent. Oda tartok. Kell még néhány tájkép a portfoliómba. Meg néhány emberekről, de ahhoz kéne egy modell, és még fogalmam sincs, hogy kit kérjek fel rá.

Miután nagy nehezen felmásztam a dombra, körülnézek. Mi lehetne jó, képnek? Nem vagyok egyedül, vannak fent jó páran. Egy anya a kislányával, és férfi a kutyájával, és egy srác is itt van. Látom nem csak én fedeztem fel ezt a helyet. Egy pár ül egy padon, nem messze tőlem. A lány a fiú vállára dől, alattuk – ha közelebb megyek – látni a főteret. Tökéletes!

   - Hello! – lépek óvatosan mögéjük. Felkapják a fejüket, és rám néznek, de szerencse egyikük arcán sem látok bosszúságot, amiért megzavartam őket. – Fotósnak készülök, és kéne néhány kép a portfóliómba. Zavarna titeket, ha ellőnék rólatok néhány képet? Nem látszana az arcotok, ha nem akarjátok – mutatom fel a gépem, nehogy azt higgyék, amatőrrel van dolguk. Egy elég drága, profi lencsés kamera van a kezemben. Több évig spóroltam rá, minden fizetésem erre költöttem. (Igen, munkám is van, egy ruhaboltban vagyok kisegítő. Ez van, jobb nem akadt. De plusz pénzért én csinálom a fotókat a honlapjukra, és ez egy kis örömmel tölt el.)

A pár összenéz, megvonják a vállukat, majd a srác szólal meg:

   - Persze nem gond. Modellt is állunk, ha kell – mosolyognak, mire felcsillan a szemem. Tessék, fel sem kell kérnem senkit. Ez könnyen jött. Miután tájékoztattam őket a pozíciókról, ahogy ülni, illetve állni kéne, néhány nagyon béna, és néhány kifejezetten jó képet sikerül elkapnom. Mivel nem profi modellekkel dolgozom – na, nem mintha már dolgoztam volna profikkal – sokat kell magyarázni, hogy hogyan lenne a jó, de csak megértik, és egész fotogének. Kipróbálom az új objektíveket is, felfedezve, hogy délután 5-6 óra fele, amikor a nap már lentebb jár, nem olyan előnyösek, mert azok a képek homályosabbak lettek. Bár, egy-kettő egész művészi lett a homállyal. Miután megmutatom nekik a képeket, megígértetik velem, hogy a legjobbakat elküldöm nekik. Kapok egy nevet, meg egy e-mail címet, majd magamra hagynak. Ezután ellövök néhány képet még a tájról, majd egyszerűen ülök, gyönyörködöm a látványban, néha átnézem a képeimet. A Nap már megy le, gyönyörű pirosat, és lilát festve az égre. Annyira szeretem a természet szépségeit. Órákon át képes vagyok csak nézni, vagy akár várni, hogy utána láthassam ezt a káprázatot.

   - Ugye milyen szép? – hallok egy hangot egyenesen a fülemnél. Csendes, halk, mintha nem akarná megzavarni a természet csendjét. Én azonban rendesen megijedek, majdnem elejtem a fényképezőt, és kicsit bosszúsan fordulok a hang tulajdonosa felé. Egy ismerős mosoly néz vissza rám, gyönyörű kék szemekkel.

    - James! A szívbajt hoztad rám! – förmedek rá, de halkan. Túl közel van az arca ahhoz, hogy kiabáljak. Kicsit le is dermeszt ez a közelség, de nem zavar. Szerencsémre nem lehet könnyen zavarba hozni, így hála az égnek, nem pirulok el.

   - Sajnálom – mondja, de nem úgy tűnik, mintha komolyan is gondolná. Továbbra sem húzódik el, így kezd kicsit kényelmetlenné válni a helyzet. Végül egy hosszú pillanat után a padra néz, majd vissza rám. – Csatlakozhatok?

   - Persze – vonom meg a vállam, majd arrébb húzódok, hogy le tudjon ülni. Leveti magát mellém, és pár hosszúnak tűnő pillanatig nem szól, csak nézi a naplementét, majd rám irányítja figyelmét.

   - Ez elég komolynak tűnik – mutat az ölemben lévő gépemre.

   - Az is. Nagyon drága volt. Egy D50 digitális gép, 24,3 megapixeles, gyors AF-előnézet, és 24 mm 1:2,8 objektívvel – sorolom, bár érzem, nem nagyon érti, miről beszélek.

   - Értem… nagyon profi lehetsz – mosolyog csábosan, és pedig halkan felkuncogok a bóktól.

   - Nem ma kezdtem, mondjuk úgy – rendezem le, és a gépemmel kezdek babrálni. Pár csöndes perc után közelebb ül, és tanulmányozni kezd.

  - Megmutatod egy-két képed? – néz rám James, és részben a külső véleményre való kétségbeesett vágyakozásom, részben pedig nagy kék szemei miatt – bár ezt valószínű sosem ismerném be - nem tudok nemet mondani. Csak bólintok, és kettőnk közé rakom a kamerát, amitől még közelebb csúszik. Valószínű, hogy jobban lássa a képet, bár ahogy keze a kamerához ér, közvetlenül az enyém mellett, úgy érzem, nem csak a kamera vonzza. Halványan elmosolyodok, James eléggé nyilvánvaló nyomulása miatt, amit bár mindketten tudunk, leplez.

   - Ezek állatiak! Ezt hol csináltad? – mutat az egyik képre, amit vasárnap csináltam, egy városszéli búzamezőnél. Nagyon jól elkaptam a napfelkeltét, és kicsit homályosított lencsét használva olyan volt az egész kép, mint egy délibáb.

   - Pár órányira innen. Minden nap fényképezek, különböző helyeket, vagy embereket, hogy teljes, és sokoldalú legyen a portfólióm. Mindenképp be kell jutnom az egyetemre – sóhajtok. Az utolsó mondat csak úgy kicsúszik a számon, bár szerencse nem nagyon figyel, nem is kérdez rá.

   - Nagyon tehetséges vagy! Ezek óriásiak! – mosolyog rám, majd óvatosan a kamerára mutat. – Kipróbálhatom, esetleg? – megint azok a nagy kék bús boci szemek! Oké, azt hiszem a szemek a gyengéim. Kicsit gondolkodóba esem, félek, hogy meg fogom bánni, de beállítom, majd James kezébe adom a fényképező gépet. Kicsit forgatja kezei között, hogy kényelmesebb a fogása, majd felemeli, és rám irányítja. Utálom, ha fotóznak, bár ő ezt nem tudhatja, de jobb szeretek a kamera mögött lenni, mint előtte. Azonban nem akarok most belefolyni ebbe a vitába, inkább mosolygok, és hagyom, hogy kattintson egyet. Amint a kép kész, elveszi szemétől a képet, és megnézi a készterméket. – Szuper lett – mosolyog, majd megfordítva meg akarja mutatni a képet, de nem fogja meg elég jól a kamerát, és az kicsúszik a kezéből.

Azonnal utána kapok, remélve, hogy meg tudom menteni, bár tudom, hogy hiába. A fényképező gép - a naaaagyon drága fényképező gép, amire 3 éven át spóroltam, és több mint 2 hétbe telt mire meg tanultam normálisan használni – a földre esett, és ha ez még nem okozott volna elég kár benne, elindult gurulva, le a dobról. A pad – az én szerencsémre – a domb szélén van, hogy látható legyen a főtér innen. Elég meredek a leejtője, nem is ez az, az oldal, ahol fel kell jönni, így a fényképező gépem gyakorlatilag utolérhetetlen sebességgel szánkózik le a domb aljára. Ott pedig egy hangos csattanással a park betonjába csapódik.

Alig kapok levegőt a döbbenettől, és a kétségbeeséstől, hogy a kedvenc gépem, a kincsem most halt meg. Azonnal felpattanok, és lefutok, szinte csúszok a leejtőn, majd a kamera mellé térdelek. Felkapom, és elkeseredve veszem észre, hogy ennek bizony annyi. A képernyője betört, a vaku is betört, az objektív pedig majdnem egy az egybe letört róla. Kezembe veszem a kamerám két darabját, és az utánam trappoló Jamesre nézek.

   - Ezt mégis hogy akarod jóvátenni? – ordítok, nem érdekel, hogy sokan figyelnek, ez a srác épp most zúzta össze a gépem!

   - Te jó ég! Nagyon sajnálom! Veszek neked egy újat, jó? – néz rám bűnbánóan, de most nem érdekelnek a szemei, akármilyen szépek.

   - Igen, veszel! Az a legkevesebb. De tudod én mennyi ideig spóroltam egy ilyenért? Minden fizetésem ráment! – kiabálok vele. – 3 év! 3 évig tartott, míg összegyűjtöttem a pénzt, hogy megvegyem! – nem sok kell, hogy felpofozzam, de a kezem foglalt a kamerával… vagyis a darabjaival.

    - Maya, én… én tényleg nagyon sajnálom! Nem szándékos volt! – esedezik, de semmit nem ér vele.

    - Nem érdekel a sajnálatod. Figyelhettél volna jobban, biztos vagyok benne, hogy tudtad, milyen drága holmi van a kezedben – bökök a mellkasára a törött objektívvel. – Venni fogsz egy újat, szóval kezdhetsz gyűjteni, mert minél hamarabb kell! – sziszegem a fogaim között, majd nemes egyszerűséggel faképnél hagyom. Még hallom, ahogy káromkodik, de egyáltalán nem hat meg. Tudom, hogy nem szándékos volt, de nem is ez a fontos. Jobban is figyelhetett volna. Nekem pedig nem kellett volna odaadnom… a francba én is hibás vagyok, tudom. De figyelhetett volna jobban is!