29. Chapter

Sziasztok, igen még élek! :)

Elsőnek is bocsánatot akarok kérni minden olvasómtól, aki várta ezt a részt, én pedig csalódást okozva kb. 3 hetet késtem. Nos, mentségeim közé tartozik, hogy eléggé felhalmozódtak a design rendelések, DBLBC-n, illetve, a jövőheti kis érettségim, amiről már beszámoltam nektek. De köszönök minden kommentet, és pipát, és új feliratkozóimat is üdvözlöm! :) Hálás vagyok azoknak, akik még kitartanak mellettem, épp ezért szántam rá magam, hogy hozzam a következő részt. :) Mielőtt azonban írok róla, köszönöm a díjat, Papp Krisztinának, amint lesz még egy szusszanásnyi időm, kirakom! :) És hadd jelentsem be, hogy a blog fejléce 1. helyezett lett a Wild tiger blogon megrendezett versenyen! :D Ettől végtelenül boldog lettem, szóval meg egyszer köszönöm Just a Girl-nek! :D

Visszatérve a részhez, eléggé sablonos lett, de csak így tudtam bevezetni a következő fejleményeket. Szóval jó olvasást, és remélem nem okoztam nagy csalódást! :)

Sam. :)

~*~

With Cooper

Going Under

Miután a banda többi tagjának is beszámolok a kamera beszerzési tervemről, könnyen meggyőzzük James-t, hogy minden rendben lesz. Persze még most sem tetszik neki – igazából kifejezetten ellenzi -, de létszámfölényben vagyunk, így nem tud mit tenni. Kipróbálom a kamerát, és mindenkinek tetszik a felvétel minősége, hálásak is voltak, hogy segítettem nekik megvenni.

A hét hátralévő napjai unalmasan, egyhangúan telnek a szokásos gondokkal. S mégis, amennyire unalmasak, annyira gyorsan telnek el. Talán azért, mert szemem előtt csakis a kitűzött cél lebeg, méghozzá az, hogy túléljek egy estét a suli hírhedt nőcsábászával, Cooper Grey-el, úgy, hogy ne tudjon leitatni, és ne bánjak meg semmit. Coop tökéletesen tudja, hogy nem érdekel, el is utasítottam néhányszor, mégis kitart amellett, hogy engem is felírhat a listájára. Na, azt várhatja! De akár mit teszek, eljön a péntek. Míg kedden Brooklyn egyik táncfellépésére megyek, máris szerda van, és elkísérem Connie-t, és Connort a kórházba. (Szegény srácnak borzasztóan viszket a keze a gipsz alatt, de nem tud ellene semmit sem tenni.) Eltelik a csütörtök, minden extra nélkül, és hopp, máris péntek! Szupeeer!!! Hogy én mennyire vártam ezt a napot!

   - Hatra érted megyek! – áll elém Cooper az utolsó óra után. Rám kacsint, és már megy is tovább. Igen, pont ezt a macsós viselkedést várom tőle a randin is, és pont ezért nem fogom jól érezni magam.

Hazaérve közel sem vagyok annyira izgatott, mint múlt pénteken mondjuk. Inkább rosszul érzem magam, ahogy visszagondoltam a múlthétre. Én nem akartam megbántani James-t! Csak segíteni akarok, és mégis szörnyen érzem magam, hogy alakul köztünk valami, és talán pont ezzel a randival fogom elcseszni az egészet. Mindegy, akkor is végig kell csinálnom!

Cooper azt mondta öltözzek lazán, így csak kiválasztok egy farmert, és egy felsőt, hozzá a bakancsomat, és egy dzsekit. Már lassan vége a szeptembernek, és Londonban ilyenkor már felfér a dzseki… néha a kabát is. Időben lezuhanyozom, felöltözöm, és sminkelek egy kicsit, bár ez már csak amolyan ösztön, nem nagyon érdekel Coop vajon mit fog gondolni rólam. Hatra kész lettem, és a srác is időben érkezik. Dudál, én pedig leszaladok, mielőtt a szüleimnek eszébe jutna bemutatkozni. Cooper a vezetőülésnek dőlve áll, széles, kaján vigyorral figyelve, ahogy odasétálok hozzá.

   - Örülök, hogy beleegyeztél! Nagyon jól nézel ki! – bókol, én pedig próbálom elfojtani gúnyos szavaimat, és csak rámosolygok. Megkerüli a kocsi, és kinyitja nekem az ajtót, majd elfoglalja mellettem helyét, és már csak akkor szólal meg, amikor javában úton vagyunk. – Jaj, Maya, ne csináld ezt! Olyan képet vágsz, mintha a kivégzésedre vinnélek! Legalább próbáld meg jól érezni magad, vagy megismerni. Lehet, tényleg nem vagyok olyan rossz srác! – néz rám nagy szemekkel, és egy sóhajjal döntésre jutok: oké, kibírom ezt az estét, és igaza van. Talán mélyen… nagyon mélyen ott van egy jó fej srác, aki nem dicsekszik a sok pletykával, amik róla szólnak.

   - Jól van! Igazad van! – mosolyodom el, mire ő is viszonozza.

   - Na, ha már szóba állsz velem, mesélj ennek a McVey gyereknek a bandájáról! – kér, de most nem hallok a hangjában gúnyt, vagy megvetést. Nem tudom színészkedik-e, de inkább végig sem gondolom.

   - Óh, nagyon jók! Mindannyian már régóta játszanak, és szeretnének is befutni! Rettentő jó a hangzásuk! – áradozom.

   - És mi a te dolgot köztük? Eddig nem láttalak ennyit James közelében, csak a szöszi lánnyal láttalak – talán ez az első, hogy keresztnevén szólítja James-t! Ezt fel kéne jegyezni!

   - Én leszek a kamerásuk. Én veszem fel, és vágom össze a videókat, amiket YouTube-ra tesznek fel – magyarázom, és megértően bólogat, hol rám, hogy az útra vetett tekintettel.

   - Én is meghallgatnám majd őket! – mosolyog, és egy aprócska hang, felcsendül bennem, hogy talán nem kéne hinnem a sok pletykának, mert Cooper nem olyan rossz srác… a gond csak azzal van, hogy ő sosem tagadta egyik pletykát sem…

Hamar megérkezünk egy apró, de otthonos étterembe. Nem egy elegáns hely, inkább olyan tinik gyülekezetére szolgáló bár. De családias, és békés, és ez épp elég ahhoz, hogy én is megnyugodjak, és eltűnjön minden rossz kedvem. Leülünk egy asztalhoz, és gyakorlatilag végig beszéljük az egész estét. Nem merülünk annyira bele a témákba. Tanárokról, a suliról, és a legújabb hírekről beszélünk, majd ő mesél az bátyjáról, aki nagyon jó focista, én pedig a húgomról, aki a táncban remekel. És furcsa mód, jól érzem magam. Felengedek, nevetek, és nem érzem feszélyezve magam, ami ritka, egy olyan pasi mellett, mint Cooper Grey.

   - Lesz itt egy koncertféleség is, egy fél óra múlva. Az unokatesóm bandája lép fel. Részben ezért is hoztalak ide, mert úgy tudom, szereted a rock együtteseket – erre lelkesen bólogatok, mire széles mosollyal folytatja. – Van néhány számuk, azokat fogják előadni. Megvárjuk őket? – semmi kifogásom nincs ez ellen, így a maradék időt azzal töltjük el, hogy rémesebbnél rémesebb kiskori történeteket mesélünk egymásnak, közben Cooper rendeli sorozatra az italokat. Akkor újra felötlik bennem egy kis gyanú, de már megnyugodtam annyira, hogy egy-két pohár vodka lecsúszik, de van eszem, így sokat nem iszom.

   - Óh, már itt is vannak! Hidd el, nagyon jók lesznek! – kacsint rám, és közelebb megyünk, a felállított színpadhoz.

   - Kíváncsian várom! – mosolygok rá. És előlép 3 srác, és egy lány, kemény, fekete és szürke árnyalataiban, és a hangszerek mögé sétál. Egy egész helyes srác lép a mikrofon mögé, és vidám felspannolt hangon szól bele:

   - Hello, mindenki! Remélem, élvezitek az estét! Jöttünk felpezsdíteni a hangulatot! – és a húrok közé is csap. Fergeteges gitárszólóval kezd, amivel egyből beindítja a hangulatot. Csatlakozik hozzá a dob, majd a basszus is belép, és a lány a billentyűkön játszani kezdi a dallamot. Pár másodperc múlva a srác énekelni kezd, és kész az a tökéletes összhang, és harmónia, amitől felmegy az adrenalin. Minden hang a helyén van, de mégis egy őrült káoszhoz tudnám hasonlítani. Egy olyan káoszhoz, ami rettentő jó hatással van a kedvre. Táncolok, tombolok, nem foglalkozok semmivel, csak élvezem a dalt. A végén már velük éneklem a refrént, és nagy vigyorral nézek a mellettem lévő Cooperre, aki ugyanúgy fel van pörögve, mint én… talán jobban is.

   - Tényleg nagyon jók! – kiáltom túl a zenét, mire Cooper hevesen bólogatni kezd. Tovább táncolunk, és ugrálunk a zenére, és ez így megy további két-három dalon keresztül egészen addig, míg már csorog rólunk a víz. Kiszállunk a tömegből, iszunk valami hideget, majd Cooper kézen fog, és húzni kezd kifelé. Nagyon jó kedvem van, és őszintén élvezem Coop társaságát, és gond nélkül követem. A hátsó ajtóhoz húz, erősen megtaszítja, és kihúz az étterem mögötti utcába.

   - Oké, igazad volt! Nagyon jó ez a banda, és egész jól éreztem magam! – vigyorgok, míg ő becsukja, az ajtót majd arrébb húz. Furcsállni kezdem, hogy hova megyünk, de hamar kapok magyarázatot. Meg áll az egyik saroknál, és felém fordulva elkapja a csípőm, és magához húz.

   - Egyszerűen nem bírtam tovább ott lenni! Muszáj volt kijönnöm egy kicsit, hogy közönség nélkül legyünk – vigyorog kajánul, és közelebb hajol hozzám. Kényelmetlen a helyzet, és akármennyire van jó kedvem, semmi kedvem ehhez. De nem engedi, hogy bármit csináljak, mert a következő pillanatban ajkai az enyémen vannak. Annyira meglepődök, és leblokkolok, hogy elsőre semmit nem tudok csinálni, és Cooper ezt kihasználva a mögöttem lévő falnak tol, hogy ne tudjak elmenekülni. De erőt veszek magamon, és a vállánál fogva eltolom magamtól.

   - Cooper, hagyd abba! – csattanok fel. Dühös vagyok, szemeim szinte villámokat szórnak, ezt azonban ő észre sem veszi. Csak vigyorog tovább.

   - Ugyan, te mindig benne vagy egy kis játékban, Maya! – motyogja, és újra megcsókol. Most azonban erősebben, és hiába próbálkozom, nem tudom eltolni. Alsó ajkamba harap, remélve, hogy így egy kis viszonzást is ki tud facsarni belőlem, én azonban makacsul állok mereven, és próbálom leküzdeni, de erősebb nálam… Ajkai tovább folytatják útjukat államon, majd nyakamon, és dühöm elpárolog, helyét átveszi a félelem, és könnybe lábad a szemem tehetetlenségemben. Hiába rúgkapálok, hiába szólongatom, nem reagál. Ujjai bekúsznak felsőm alá, és összerezzenek hideg keze miatt. Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy semmit nem tudok tenni ellene!

   - Cooper, engedj el! – szólok rá bizonytalanul, de hangom remeg, és elfúl, nem is érthető. Így csak újra ajkaimat veszi célba, és már minden hiába. Teste az enyémnek feszül, a falhoz szorítva, nem tudok mozogni, nem tudok beszélni sem, nem tudok semmit sem tenni. De ahogy térde megmozdul, hogy biztosabb lábakon álljon, eszembe jut egy utolsó csel. Lábamat középre húzom, és egyszerűen, de erősen felhúzom a térdem a srác lába közé, amitől azonnal elszakad tőlem, és fájdalmasan görnyed össze a betonon.

   - Te ribanc! – nyögi, de nem foglalkozom vele, nem is várok, csak futni kezdek ki az utcából, megkerülve az épületet, egészen addig, míg ismerős terepre nem jutok.