30. Chapter

Sziasztok!

Nos, meg is hoztam az új részt, bocsi a sok várakozásért. Cserébe igyekszem hétfőn is hozni egyet. ;)

Egész hosszú lett, és remélem kiengesztel majd egy kicsit titeket! :)

Köszönöm a kommenteket, és a pipákat, nagyon hálás vagyok a támogatásotokért! És üdvözlök minden új feliratkozót. :)

Nem is rizsázok tovább, jó olvasást! :)

Sam. :)

~*~

Good Night!

The One That Got Away

James McVey

A szobámban ülök, csak bámulom a tévét, és próbálok nem arra gondolni vajon mit csinál most Maya és Cooper, mikor meghallom lentről anya aggodalmas, és zavart hangját.

   - James! Vendéged jött! – furcsállom, hisz senkit nem vártam, és a többieknek van programjuk, csak én ülök itt, péntek este, úgy, mint akit faképnél hagytak. De felállok, és lesietek a lépcsőn. Még a legaljára sem érek, amikor odaragad a lábam a döbbenettől. Anya néz rám összezavarodott tekintettel, amiben nem kevés anyai féltés van, még akkor is, ha az ajtóban álló, nem a gyereke.

   - Maya?! – a lány reszketve, kisírt szemekkel, elkenődött sminkkel áll az ajtóban, és próbálja nem elbőgni magát megint. Odarohanok hozzá, és hálát adok magamban az Istennek, hogy olyan anyám van, aki tökéletesen tudja, mikor kell lelépni.

   - Kérlek, mondd, hogy maradhatok! – motyogja elfúló hangon. A válaszom amúgy is igen lenne, de ha mégsem, akkor sem tudnék most nemet mondani neki. Szívszaggató látványt nyújt, ahogy újra megtelik szeme könnyel, és szegény beszélni is alig tud.

   - Persze! Gyere! – fogom meg a kezét, és felvezetem az emeletre, majd ahogy a szobámba érünk, és tiszta a terep, a karomba veti magát, és heves zokogásba kezd. Átölelem, és nyugtatásul haját simogatom. Egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Legszívesebben megkeresném azt a gyökeret, és addig verném, míg élet van benne, de most Maya-val kell foglalkoznom. Ő azonban megállíthatatlanul sír, a pólóm ujja már át is ázott, és hiába vígasztalom, nem használ. Pedig mindent megtennék, hogy szegényt jobb kedvre derítsem.

   - Sajnálom, ho-hogy… téged fárasztalak, d-de nem akar-tam haza menni! Így ne-hem! – zokogja, és nem tudok mit tenni, muszáj tudnom mitől sír!

   - Mi történt, Maya? – kérdezem lágyan, mire felemeli a fejét. Pár rövid pillanatra elapadnak könnyei, és azoktól csillogó szemmel néz fel rám. Mint egy szomorú kölyökkutya!

   - Igazad volt! Annyira hülye vagyok, hogy beleegyeztem ebbe a marhaságba! Cooper egy rohadék! – szűri a fogai között.

   - Mit csinált az a szemétláda? – kezem ökölbe szorul hátán, és ezt ő is észreveszi. Megrázza a fejét, és mindkét kezével átöleli a derekam, hogy lenyugtasson. Nem tudok mit tenni, gyomrom görcsbe rándul, ahogy hozzám bújik, és ösztönösen közelebb húzom magamhoz.

   - Hagyd őt, James! Kérlek! – kérlel, és mélyen kifújom a bent tartott levegőmet, majd az ágy felé húzom. A tövébe ülök, hátamat a támlának vetve, míg ő mellém ülve fejét mellkasomra hajtja. Már nem zokog, de továbbra is olyan szemmel néz maga elé, hogy bármelyik pillanatban újra kezdheti. Csak várok, hagyom, hogy a csendben lenyugodjon, míg nagyot sóhajt, és bele kezd a mesébe, de továbbra sem néz rám.

   - Elvitt egy étterembe, ahol rendeztek egy koncertet is az este folyamán is. És akár hiszed, akár nem, az elején sikerült jól éreznem magam. Normálisan beszélgettünk, nem próbált flörtölni, vagy fűzögetni, csak mesélt magáról, és én is. A koncert is jó volt, tomboltunk, és táncoltunk. És persze itt romlott el az egész. Kihúzott a hátsó ajtón… és úgymond nekem esett… - itt elakad, és enyhén megborzong, én pedig érzem, hogy egyre inkább érlelődik bennem a harag és a düh. Az egyszer biztos, hogy én nem hagyom annyiban ezt! – Ne haragudj, de semmi kedvem részletezni. A lényeg, hogy nem csinált többet, csak… megcsókolt… mire bármi történhetett volna, tökön rúgtam, és elszaladtam – halkan, ironikusan felnevet, bár hangjában semmi vidámság nincs. Azért megmagyarázhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy meg tudta védeni magát.

   - Nagyon jól tetted! – motyogom, miközben ujjam köré csavarom egyik barna tincsét. Nem zavarja, hogy hajával játszom, sőt, talán meg is nyugtatja kicsit. Hosszú csendes percek következnek, és szinte érzem, ahogy Maya egyre inkább felenged. Majd miután már minden hajlam a sírásra eltűnik belőle, felemeli a fejét, és rám villantja gyönyörű barna szemeit.

   - Nem lenne baj, ha itt aludnék? Semmi kedvem így beállítani otthon, mert akkor egyből jön a kérdezősködés. Majd azt mondom Connie-nál maradtam – hiába, sosem tudnék nemet mondani neki. Csak bólintok, mire felderül az arca. Néhány másodpercig csendben maradunk, majd a hasam korgása zavarja meg a csendet. Felnevet, és én is csatlakozom hozzá, de ami nem tetszik, hogy elhúzódik tőlem, és felül. Legszívesebben visszahúznám, de most semmi olyat nem akarok tenni, ami őt zavarná.

    - Egyél valamit, mert aztán engem fogsz átkozni, amiért éhen maradtál az éjjel! – parancsol rám.

   - Jól van, te kérsz valamit? – állok fel az ágyból, és az ajtómhoz lépek. Elgondolkodik, majd megrázza a fejét, de mielőtt kilépnék, utánam szól.

    - Illetve, egy tea jól esne! – motyogja, én pedig bólintok, és ott hagyom a szobában, hogy valami ehetőt keressek.

De 3 perc sem telik el, hogy kinyitom a hűtőt, anya jelenik meg mögöttem.

   - James, ki ez a lány? – kérdez, újra előásva az anyai aggodalmát.

   - Egy lány a suliból. Jó barátok vagyunk… talán kicsit több is – motyogom halkan, nehogy Maya fent meghallja.

   - És… - elakad, nem tudja, hogy fejezze be, majd nagy levegőt vesz, és szinte egyszerre kinyögi: - Fiam, ugye nem csináltál semmi… felelőtlent? – kell pár pillanat, mire felfogom, mire gondol anya, és majd kiejtem a bögrét a kezemből.

   - Jesszus, anya! Arra gondolsz nem ejtettem-e teherbe? – csattanok fel. – Nem, dehogy! Nincs eddig semmi komoly köztünk… de ha ezt neki is említed, nem is lesz! – célzok, hogy nehogy eljárjon a szája.

   - Akkor miért állított be sírva, hogy itthon vagy-e? – faggat tovább, de egyszerűen nem tudom, hogy elmondhatom-e neki.

   - Anya, ez nem az én dolgom, és nem is a tiéd. Csak azért jött, mert szüksége van valakire, aki megvigasztalja, és mellette áll – magyarázom, és látszik, hogy nem elégedett a válasszal, de tudja, hogy többet nem szed ki belőlem, így elmegy.

Miután készítettem magamnak két szendvicset, és Maya teája is kész lett, egy tálcán felvittem az egészet.

   - Anya nagyon kérdezősködött, hogy mi történt – nyújtom át Maya-nak a bögrét.

   - Elmondhatod neki, hogy mi a baj… csak ne mondja el a szüleimnek, és ne legyek ott! – süti le a szemét elborzadva, és belekortyol a teába. – Nem zavarja, ha itt maradok? – kérdezi óvatosan.

   - Ha leköltözöm a kanapéra, biztos nem fogja bánni – kacsintok rá, de látszólag nem tetszik neki ez a válasz.

   - De nem gond! Átmehetek Connie-hoz… vagyis… ő most Connorral van valószínű, de… megoldom! Vagy lehet, mégis hazamegyek! – a mondat végére elhal a hangja, mikor rájön, hogy ezen kívül csak haza mehetne, de oda nem akar. Azonban elé lépek, és kezem közé fogom az arcát, hogy komolyan vegye, amit mondok.

   - Semmi gond, ha itt maradsz, Maya! Én örülök neki, és anyát nem fogja zavarni! Egy este kibírom a kanapén! – nézek mélyen a szemébe, s miután elmondom, lassan, bizonytalanul bólint. – Jól van! Akkor ezt meg is beszéltük! – vigyorgom, és miután észreveszem, hogy pár másodpercig ajkait fixírozom, inkább ellépek tőle. Nem olyan könnyű a közelében lenni, kettesben a hálószobámban… basszus, hogy mennyire perverz vagyok, még ilyenkor is!

Inkább bekapcsolom a tévét, és míg megesszük/isszuk, amink van, egy röhejes műsoron szórakozunk.

  - Milyen filmjeid vannak? – kérdezi, miután leteszem a tálcát a földre. Rá mosolygok, és a tévé alatti DVD-kre mutatok… Előre érzem, hogy ez emlékezetes este lesz.

Maya egy horrort választott ki, és akármekkora klisé is ez, alig tudtam leplezni az örömöm, hogy hátha félelmében hozzám bújik majd. Azonban a gond csak az ezzel a filmmel, hogy cseppet sem ijesztő, de a jó benne, hogy Maya-nak nem kellett félnie, ahogy betette a filmet, visszaült mellém, és fejét újra mellkasomra helyezte, én pedig boldogan karoltam át a vállát.

   - Ez a film szörnyű! – szólal fel az első fél óra után.

   - Mi a címe? – érdeklődöm unottan, mert igaza van, rémunalmas, és totál érthetetlen ez a film.

   - Lovely Molly – nézi meg a DVD-t, majd az ágy végébe dobja.

   - Hát ezzel a címmel nem csodálom! – nevetek fel. Röhögve nézzük végig a filmet. Minden elcseszett jeleneten a jót keressük, és csak kacagunk, amikor semmit nem találunk benne. Ez a film béna, és amint vége lett, ezt el is könyveljük.

   - Tényleg, hogy állsz a kamerával? Kiismerted már? – kérdezem pár perccel a film vége után. Csak ott fekszünk az ágy végében, és egyikünknek sincs kedve megmozdulni.

   - Egész jól tudom már használni, de még mindig van olyan kis gombja, amiről fogalmam sincs, mit csinál – kuncog, közben pedig vállán átvetett kezemmel játszik. Tenyerét összeméri az enyémmel, összekulcsolja ujjainkat, majd széthúzza. Én pedig csak mosolygok, mert végtelenül aranyos, miközben ezt csinálja. Kívülről úgy tűnhetünk, mint egy szerelmes pár, a baj csak az, hogy nem vagyunk azok. Magam sem tudom, mi van köztünk… mindketten tudjuk, hogy alakul valami, de nem mondjuk ki nyíltan, csak hagyjuk, ha történjen minden, ahogy kell.

Már éjfél van, és épp mondani akarom, hogy csináljunk valamit, vagy aludjunk, amikor kirobban az ajtó, és Nick lép be rajta.

   - Öcsi, megegyeztünk, hogy te mo… - és itt elakad, mikor meglátja Maya-t a karomban. Kajánul elvigyorodik, majd tesz egy lépést felé, és kézfogásra nyújtja a kezét. – Szia, még nem találkoztunk. Nick vagyok, James bátyja – int fejével felém, és egy csábos mosolyt vet a lányra. Ő feljebb tornázza magát, és egy kedves tekintettel kezet ráz tesómmal.

   - Maya Ross! Örvendek! – mondja, és legnagyobb örömömre nem zavartatja magát, egyből visszahelyezi magát az ölembe.

   - Te vagy az a lány, akinek eltörte a kameráját? – mutat rá Nick, mire Maya felnevet, és bólogat. – Örülök, hogy egy ilyen helyes lányt talált magának – kacsint rám bátyám, én meg csak forgatom a szemem. De Maya nem szól közbe, hogy nem járunk, csak mosolyog válaszként, mire Nick felém fordul. – Egyébként nem abban egyeztünk meg, hogy te mosogatsz a kameráért cserébe? – kérdezi Nick, de a mondat végét már szaggatottan fejezi be, arckifejezésem láttán. Sajnos hiába intettem neki szememmel, hogy fogja be, nem értette mire gondolok.

   - A kameráért cserébe? – fordul hátra Maya, összehúzott szemöldökkel.

   - Óh, hogy ezt nem mondtad neki? – nevet fel Nick, én pedig végleg eláshatom magam szégyenemben. – Az összes házimunkát elvállalta tőlem, csak hogy megcsináljam a kamerát – magyarázza a lánynak, aki csodálkozva néz rám, megerősítésért, de én csak bólintok.

   - Ez nagyon aranyos tőled! – motyogja, és egy apró puszit nyom az államra, aminek hála széles vigyor szalad az arcomra. Azt hittem bántja, hogy nem én javítottam meg a kamerát, de látszólag tévedtem.

   - Tudod mit? Hagyjuk! – kacsint rám sokatmondón bátyám, és a következő pillanatban már kint is van a szobámból. Én csak Maya-t figyelem, azonban ő már a szekrényem felé nézeget, és vidáman jegyzi meg:

   - Guitar Hero?! – nevet fel, és felpattan az ágyból, a videó játék felé veti magát. – Játszunk? Sosem játszottam még! – vigyorog, én pedig széles mosollyal lépek oda.

   - Majd én, megtanítalak! – kacsintok rá, és beteszem a CD-t az X-boxomba.

Az biztos, hogy ez az este hozta meg azt, hogy minden feszültség nélkül szórakozzunk egymás mellett. A videó játék alatt rettentő sokat nevetünk, az sem érdekel minket, hogy felébreszthetjük anyáékat. Miután elegünk lett a játékból, lesunnyogunk valami kajáért, mert rettentően megéheztünk a nevetésben. És hogy jobban megismerjük egymást, míg eszünk, végig beszélgetünk. De egyáltalán nincs olyan téma, ami kínos lenne. Könnyedén társalgunk a családunkról, barátokról, régi szerelmekről. Maya-val olyan könnyű beszélgetni. Egy hullámhosszon vagyunk, és nem is kell kimondanom mindent, mintha az összes gondolatomat ismerné. Egész idő alatt úgy érzem, mintha egy lebegő buborékban lennénk, elzárva a külvilágtól, elzárva a gondoktól, csak ő, és én. Egyforma az ízlésünk, a humorunk, és a véleményünk.

Egészen addig „lelkizünk” míg hajnal 3 körül egy ásítás szakítja ezt félbe.

   - Álmos vagy? – kérdezem Maya-t, mire bólogat. Az ágyamon fekszünk, egymás mellett, és a plafont bámuljuk, mintha a csillagok lennének felrajzolva rá.

   - Hosszú volt ez a nap! - ül fel, és onnan néz le rám. – Tudnál adni valamit, amibe aludhatok? Semmi kedvem farmerban – néz le testhez álló farmerjére. Oh, erre nem is gondoltam… igaza van. Felállok, és egy pólót nyújtok felé a szekrényemből, majd valami pizsamanadrág féleséget. El is fogadja… bár muszáj neki, hacsak nem akar fehérneműben aludni… basszus, oké, ezt be kell fejeznem!

   - Tudod hol a fürdő, menj csak! – intek határozatlanul a folyosó felé, s miután meghallom a víz csobogását, én is elhúzok a lenti fürdőbe. (Leginkább azért, hogy megálljt parancsoljak a gondolataimnak…) Alig 15 perc múlva kész vagyok, és hajamat törölve lépek be a szobám ajtaján, ahol ott áll nekem háttal az ablaknál Maya. Megtorpanok. Furcsa, de őrjítő látvány a ruhámban, a szobámban látni őt. Kifejezetten tetszik, meg tudnám ezt szokni, az biztos. A hosszú póló egészen a combjáig ér, majdnem eltakarva a rövidnadrágot alatta. Tökéletes kilátást adva. Nem olyan hosszú az a nadrág, és szinte le sem tudom venni szemem hosszú, kecses lábairól. Megszakítva bámészkodásom, Maya észrevesz, és egy álmos mosollyal megfordul. Majd ahogy észreveszi, hogy őt bámulom, szégyenlősen elpirul, én pedig most könyvelem el magamban milyen szép, ha elpirul.

   - Remélem, jól fogsz aludni! – szólalok meg elsőnek, hogy megzavarjam a kínos csöndet.

   - Biztos – bólint, és az ágy szélére ül.

   - Jól van… ha esetleg nem tudsz elaludni, érezd otthon magad! Nézz tévét, vagy használd a gépet! – motyogom zavartan, és az ajtó felé araszolok.

   - Rendben! Jó éjt, James! – fekszik el az ágyon, én pedig már az ajtóból szólok vissza.

   - Jó éjt! – magára hagyom, és magamhoz véve egy pokrócot, a nappali kanapéjára fekszem. Szeretem ezt a kanapét, kényelmes, rengeteg éjjelt töltöttem már itt, amikor véletlenül elaludtam a tévé előtt. De most akármilyen kényelmes, nem tudok elaludni. Csak arra tudok gondolni, hogy Maya, a lány, aki bejön, és gyönyörű, és vicces, és még sorolhatnám, ott fekszik fent, az ágyamban. Év elején, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez történik, főleg nem az után, hogy olyan ügyesen eltörtem a fényképezőjét. Oké, annak persze nem örülök, hogy milyen okból jött ide, és biztos, hogy Grey ezért alaposan megfizet. Ha már csak rágondolok, dühbe gurulok, kezem ökölbe szorul. De elhessegetem a gondolatot, ez a rohadék még ennyit sem ér. Inkább a hátamra fordulok, és próbálok elaludni. Azonban további jó fél óra próbálkozás után sem tudok, s mikor végre kezdenék az álmok mélyére süllyedni, lépteket hallok az emeletről. Könnyed, gyors lépteket, melyek elérnek a lépcsőig, és szinte hangtalanul szaladnak le rajta. Felülök, hogy lássam ki az, de csak akkor tudom beazonosítani, mikor már a nappaliban van, és egyenesen felém tart.

   - Maya?! Baj va… - nem tudom befejezni, mert ölembe ül, bal keze tarkómra simul, ajkai pedig az enyémekre. Az elhallgattatásnak ezt a formáját, könnyen meg tudnám szokni. Meglepődöm, de nem is foglalkozom azzal, miért csinálja ezt. Csak hagyom, hogy az agyamban bekattanjon valami, aminek következtében az egész elmémet, csakis Ő lepi el. Érzékeim kiélesednek, és libabőr fut végig rajtam, ahogy beletúr a hajamba, és édes, puha ajkai lazán, lomhán, érzékien mozognak az enyémekkel együtt. Tökéletes koreográfia. Minden a helyén van, és minden helyes. Ez az érzés lep el, ahogy egyik kezemmel hátrasimítom a haját, hogy ne legyen útban, másikkal pedig végig simítok a gerincén, mire megborzong. Azonban hamar - sokkal hamarabb, mint azt illenék - elhúzódik tőlem, és homlokát pár pillanatra az enyémnek dönti. Mindketten kapkodjuk a levegőt, s míg én meglepett, kábult arcot vágok, Maya arcán, egy rejtélyes, kacér mosoly szalad végig.

   - Nincs baj. Csak jó éjt puszi nélkül nem tudok aludni – suttogja, majd kiszáll az ölemből, és nemes egyszerűséggel elindul vissza az emeletre. A lépcsőről még vet rám egy pillantást, és halkan kuncog, ahogy meglát még mindig kábán, rá bámulva az előbb történtek miatt.

Döbbenten dőlök vissza a kanapéra, és csak értetlenül nézem a plafont. Igen, egész este ölelgettem, és az ölemben ült, de ez akkor is meglepett. Mert nem gondoltam, hogy az után, ami Cooper után történt vele, még lesz kedve csókolózni. Plusz, eddig mindig én kezdeményeztem, és emiatt is furcsálltam picit. De ami a legérdekesebb, hogy akármennyire vagyok összezavarodva, és kábult, ezek után úgy alszom, mint a tej.