Sam utoljára jelentkezik

Kedves olvasók!

Eljött ez az apró bejegyzés is, és fogalmam sincs mit írjak nektek. Szkeptikus voltam az elejétől kezdve, hiába mondogattam, hogy bizony ezt a történetet be fogom fejezni, mélyen belül az volt az érzésem, hogy ez csak hiú remény, úgysem sikerül. Be is kell vallanom, a történet bizonyos részeinél már el is döntöttem, hogy na bezárom, semmi ötletem nincs. De részben azért, mert annyira a szívemhez nőtt a történet, egy jó befejezést akartam adni neki. Másrészt pedig eszméletlenül szégyelltem volna magam előttetek. Ennek fényében - talán ez sablonos -, szó szerint miattatok, kedves olvasóim, folytattam, és adtam tisztes véget neki. Szóval úgy érzem az a helyes, ha elsőnek nektek mondok köszönetet. Velem voltatok a hullámvölgyekben, vártatok, és kisegítettetek a gödrökből. Hálás vagyok mindenkinek, aki olvasta a történetet, kitartóan pipált, és velem volt. És külön, személyes köszönetem kell elmondanom néhány lánynak:

Drága Bia Joy! Szerintem neked köszönhetem az olvasóim felét - minimum -, hisz a blogajánlód után rohamosan megnőtt az olvasóim száma. Eleve azt is köszönöm, hogy megírtad azt az ajánlót, pedig még csak nem is kértem! Már vagy az 5. fejezettől itt vagy, veszed a fáradságot, rászánod az időt, és mindig írsz nekem egy hosszadalmas véleményt. A lelkesedésed mindig megmosolyogtatott, új erőt adott az íráshoz, és rettentő ösztönző voltál/vagy. Ezért nagyon hálás vagyok. Mióta pedig jobban megismertelek, még inkább megkedveltelek, így nagyon remélem, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot!

Kedves FantasyGirl! Akárcsak Bia, téged is már régóta az olvasóim között tudhatlak. Neked is köszönöm az álladó véleményezést, hogy minden egyes alkalommal őszintén leírtad mi tetszett a fejezetben, esetleg mi nem, min kéne javítanom, vagy mire figyeljek. Rendszeres olvasója vagyok 5SOS történetednek, és tudva, hogy milyen jól írsz, nagyon adtam/adok a véleményedre! Tudom, nem hallottál felőlem komment ügyben, és mondhatnám, hogy azért, mert a buszon olvasok, és mire hazaérek egyszerűen elfelejtek írni neked, valószínűleg ez is csak egy béna kifogásnak hangzik. A következőkben mindenképp írni fogok, és bepótolom a hiányzásom, hisz tudom mennyire jól esik mások támogatása. Remélem emiatt nincs köztünk harag! Visszatérve, nagyon hálás vagyok, amiért én számíthattam a véleményeidre, remélem, velem tartasz a további blogjaimban is!

Kedves Maffia! Csak később csatlakoztál hozzánk, a történet első szakaszának vége felé, azóta viszont rendszeres vélenyezőm, és kritikusom vagy te is. Mindig jól jöttek a tanácsaid, és megjegyzéseid, amikor pedig kitörő lelkesedéssel írtál, mindig nagyon elégedett voltam, hogy sikerült egy újabb részt ügyesen megírni. Hálás vagyok, amiért számíthattam rád!

Drága Riri! Már régóta ismertem a Catching Sunshine-t, és egyik kedvenc bloggeremmé váltál. Kész rajongóként olvastam minden részt, és amikor megláttam a chatben, hogy elolvastad a blogom, és hosszú kommentet fogsz írni, egy pillanatra megijedtem. Mint már többször is megénekeltem, inkább szerkesztőnek mondom magam, mint írónak. Emiatt jó írók előtt, mint te - vagy éppen Luna Grott, akivel jó barátságban vagyok - kicsit szégyenlem, az én szerény írásmódomat. Van egy stílusom, és bizonyos fokig terjedő fantáziám, de én biztos nem fogok könyvet írni. Épp emiatt, mikor elolvastam a kommented, majd kiugrottam a bőrömből! Rettentően boldog voltam, hogy tetszett a blogom, és az után is velem maradtál. Ahányszor csak írtál, mindig lelkes izgatottsággal olvastam, hogy vajon arról a bizonyos részről mi a véleményed. Szóval köszönöm neked is, hogy mindig lelket öntöttél belém egy hosszú, részletes kommettel!

Kedves Lu Taylor (Lucy)! Igazából magam sem tudom mikor találtad meg a blogom, de az utóbbi időkben mindig számíthattam a kommentedre, és ezért rettenetesen örülök, hogy idetaláltál! Nagyon örültem minden kedves szavadnak, amiért ennyire megszeretted az írásom, és a történetet! Remélem a továbbiakban is hallok majd felőled!

És akiket még meg kell említenem: Borcsesz (:, és Perrie.
Drága lányok! Nagyon hálás vagyok nektek is, amiért számíthattam rátok, és megajándékoztatok egy véleménnyel! Mindig nagyon jól estek a lelkes kommentjeitek, jó érzés volt, hogy támogattatok, és kisegítettetek a kétségbeesett helyzeteimből. Köszönöm, hogy velem voltatok, remélem a továbbiakban is velem tartotok!

És nem utolsó sorban, nagyon hálás vagyok Anne Hudsonnak, aki a történet kitalálásában is segített, mindig jó ötletekkel látott el, segített az írásban, és mindig kihúzott a csávából. Dórinak, aki eszméletlen jókor látott el ötletekkel, amik a cselekmény alakításában is közre játszottak. És Looney Germannak, aki végig támogatott! :)
Mindenki másnak is köszönöm, aki feliratkozott, aki pipált, aki kommentet írt, sajnálom, ha kihagytam valakit! :)

Azért el kell mondjam, hiányozni fog a sztori. Maya, és James rettentően a szívemhez nőttek. Ezt a történetet én szerettem, utáltam, élveztem, és untam, elégedett voltam vele, máskor pedig újra írtam egy teljes fejezetet. És mégis, hiába a sok kétség, vagy hullámvölgy, ennek a blognak hála nem kellett csalódnom magamban, komolyabban megismerkedtem a blogokkal, elkezdtem szerkeszteni, és gyakorlatilag új életcélt adott. Tény, nagyon sokszor húztam az agyatokat a sok késleltetéssel, és érzem én is, hogy néhány dolgot talán nem így kellett volna, még sem írnám máshogy. Ez a történet a két főszereplő már-már szánalmas kínlódásától valóságos, és attól a kissé limonádészerű romantikától élvezhető. Én pedig büszke vagyok a karaktereimre, a cselekményre, és arra, hogy befejeztem. Ahogy Riri mondta, ez a történet nem váltja meg a világot, és ez tény. De - és mondhatják, hogy nagyképű vagyok - szerintem élvezhető volt. Az pedig, hogy van, aki szerette, és élvezte, csak örömmel tölt el. Úgy hogy, most könnyes búcsút veszek Mayatól, és Jamestől, a The Vampstől, Connie-tól, a kis Sophie-tól, és persze Coopertől; Mr. és Mrs. Rosstól, Brooke-tól, James mamájától, és Robtól, bár szegényt alig ismertük meg. Na és persze, ki ne hagyjam kedvenc karakterem: Nick. Az ő személye volt a favorit, és egy hasonló karakterrel szinte biztos, hogy mindig találkozni fogtok az írásaimban.
A blogot nem fogom bezárni, hogy mások is visszatérhessenek, és én is, illetve, ha az új blogom megnyílik, itt is be fogom mutatni valószínűleg. Erre azonban még várni kell. Még nem szedtem össze mindent, el se kezdtem, de igyekszem.

Nos, ahhoz képest, hogy alig tudtam elkezdeni, rendesen tudtam mit írni, kicsit olyan lett, mint a könyvek végében lévő köszönetnyilvánítás... mondjuk az is a lényege. :) Annyi minden van még bennem, amit el akartam mondani, de már a felére nem is emlékszem. És nincs is rájuk szükség. Köszönök mindent még egyszer, és míg új blogom meg nem nyit, a The Night Owl-on megtaláltok.
Búcsúzom a blogtól, és a történettől, ahogy az is tőletek! :)

Ölel mindenkit, Sam. :)

Epilógus

 Sziasztok!

Korábban akartam hozni, de mióta csak elkezdődött az iskola, egy szabad szombatom se volt, így lassan sikerült befejezni. Nem lett hosszú, de nem is terveztem annak, inkább egy lezárásnak, a szálak elvarrásának tekintem. Remélem tetszeni fog! :)
Köszönöm a kommenteket, és az ajánlókat Paper Queennek és Lylanak! :)

Nem akarok sokat írni, majd egy utolsó bejegyzésben úgyis kibeszélem magam. :)

Jó olvasást!

Ölel, Sam. :)

~*~

"Nothing ever mattered to me more than this"

Somebody to You

   - Mikor jönnek már? A gépük már 10 perce leszállt! – toporgok az első ülésen, Tristan családjának furgonjában, a Heathrow-i repülőtér parkolójában. Azonban nem csak én nyavalygok.

  - Szerintetek tényleg nem fura, hogy itt vagyok? – szólal meg hátulról legjobb barátnőm, mire a vezetőülésen ülő Nick fáradtan felnyög.

   - Kellett nekem ezt bevállalnom! Öcsi, tényleg jöhetnétek már! – kiált a levegőbe, mintha azt remélné, Jamesék meghallják, és azonnal itt teremnek. Mindannyiunknak megvan a maga oka a nyavalygásra, sok történt azóta, hogy a srácok elkezdték a felvételeket, és elmentek turnéra. Bár a koncerteknek még nincs vége, csak a vizsgákra jönnek haza, és egy hét múlva utaznak vissza - olyan izgatott vagyok, hogy újra láthatom őket, mintha már évek óta távol lennének. Az elmúlt pár hónap próbára tett mindannyiunkat. Mi is, és a srácok családja is alig tudta megszokni az első hetekben, hogy nincsenek ott a fiúk. Az iskola üres volt nélkülük, bár nekem, Nicknek, és a szülőknek volt annyi szerencsénk, hogy le tudtuk magunkat foglalni, ha elkapott minket a hiány. Én leginkább a vizsgákra koncentráltam, gőzerővel tanultam, és elküldtem a portfólióm és a félévi pontszámaimat az egyetemekre, amiket megjelöltem. Bár az esetleges felvételt csak az év végi tesztek után tudjuk meg, kevésbé izgulok, ugyanis az eddigi eredményeim, mondjuk úgy ígéretesek. Nicknek persze ott az egyetem, és a továbbra is kitartó kapcsolata Olive-vel; a szülőknek pedig a munka, esetleg a többi gyerek. Szegény Connie-t sajnáltam leginkább. Alig volt egymásra időnk a tanulásom miatt, és mivel neki nem kellett gőzerővel hajtania, és nem maradt más dolga se, az idő a Connorral való kapcsolatát támadta meg. Már a felvételek készítésekor látszott, hogy akadnak gondjaik, így mielőtt a srácok elutaztak, közös megegyezés alapján szétváltak. Megviselte mindkettejüket, de ők is tudták, hogy nem lett volna jó vége, és az első szerelmek ritkán tartanak sokáig, így beletörődtek a dolgokba, és próbálták felnőttként kezelni. Jó viszonyban maradtak, de azért elég feszélyezett a helyzet még. Ezért is aggódik úgy Connie a találkozás miatt. Connor mindenképp akarta, hogy a lány megjelenjen, miszerint akár szakítottak, akár nem, a csapatunk tagja, a srácok szeretik, és örülne, ha ott lenne, hisz mégis sokáig együtt voltak.

Talán részben legjobb barátnőm párkapcsolata miatt vagyok ilyen ideges. Bár James és köztem nem fedeztem fel semmiféle eltávolodást, mégis van bennem némi aggály, hogy hasonló sorsra jutunk mi is.

  - Szerintetek mi tart ennyi ideig? – pillantgatok az órámra, majd a bejárati ajtóra felváltva, és türelmetlenül konstatálom, hogy legalább 14 perce leszállt a gépük.

   - Maya, nyugi! Biztos csak elkapta őket pár rajongó, és autogrammal, meg képpel zargatják őket. Emellett végig kell jönniük egy csomó hülye folyosón, az is lehet, hogy eltévedtek… bár ahhoz aztán tehetség kell… - mormogja Nick magában, mire csak egy szúrós pillantást kap tőlem, de be kell látnom: igaza van. A két hónap turné alatt úgy fogyott a lemezük, mint a cukor, és számtalan rajongót halmoztak fel, pedig már így is egész ismertek voltak. Nem csodálnám, ha kész rajongó tábor várná őket a kapunál.

   - Na, végre! Ott vannak! – kiált fel izgatottan Connie a hátam mögött, mire barátom bátyjáról a bejáratra kapom a szemem, és széles vigyor szalad a számra. A négy srác egymás mellet lépeget ki az épületből, bár látszik, hogy a hosszú út kicsit megviselte őket, fel vannak dobva. Szememmel azonnal kiszúrom közülük Jamest, és mellkasomról azonnal leesik az a bizonyos kő. Szinte semmit sem változott. A haja hosszabb, és edzettebbnek tűnik, de ugyanazok a hosszú, tökéletes koordinációban lévő végtagok, ugyanaz a ruganyos, laza járás, ugyanaz a szőke haj, és világító kék tekintet, amit már olyan rég láttam. Kétségeimről megfeledkezve, izgatottan pattanok ki a járműből, és vigyázva, hogy ne most akarjon valaki elütni, keresztülsietek a parkolón, egyenesen a srácok felé. Hallom, ahogy mögöttem nyitódik a többi kocsiajtó is, és Nick és Connie jól szórakoznak reménytelenségemen, de nem érdekel különösebben. Sietős tempómból lassan futás lesz, ahogy csak pár méter választ el Jamestől. Végre ő is észrevesz, és széles mosollyal elengedi gurulós bőröndje fogantyúját, hogy kitárt karokkal fogadhasson.

   - Jesszus, Maya! – szorít magához. Átkarolom derekát, arcom vállába fúrom, és mélyen magamba szívom illatát. Ellep az ismerős, biztonságos melegség, végre otthon érzem magam, és békés mosoly húzódik a számra. James is hasonlóan reagál, és ahogy izmai ellazulnak körülöttem, tudom: ugyanúgy érez, ahogy én. – Úgy hiányoztál! – motyogja alig érthetőn hajamba, úgy, hogy csak én hallhassam. Mielőtt azonban viszonozni tudnám, hátrébb húzódik, és ajkait sietve az enyéimre nyomja. Míg egyik keze nyakamra simul, másiknak ujjai már hajamba is kúsznak, és ahogy fuldokló kap a levegőért, úgy húz közelebb magához. Felsóhajtok, ahogy megérzem az ismerős ízt, és ingébe kapaszkodva ágaskodok lábujjhegyre, hogy többet kapjak belőle. Csókunk követelőzően, már-már kétségbeesetten indul, hogy bepótoljuk az eddig kimaradt időt, azonban lassacskán lenyugszanak a kedélyek, mikor rájövünk, most már van időnk. Fejem oldalra billen, más szögből is megízlelve ajkait, míg James nyelve puhatolózva számba siklik, hogy mélyebb vizekre evezze az egészet. Egyáltalán nem zavar minket, hogy emberek vesznek körül, hisz én is nagyon jó tudom, egy ekkora repülőtéren cseppet sem ritka látvány egy csókolózó pár. Levegőhiány miatt válunk el végül, zihálva, de szélesen vigyorogva. Ahogy kinyitom a szemem, azzal a gyönyörű kék szempárral találom szembe magam, amibe beleszerettem, és ha lehet, még mámorosabb érzés lep el.

   - Te is nagyon hiányoztál! – súgom, mire alig hallható „szeretlek”-et lehel a fülembe, amit én is viszonzok. Azonban rózsaszín buborékunkból egy ismerős rekedt hang szakít ki, amitől azonnal visszazuhanok a földre, de jó kedvem nem tűnik el.

   - Na, jól van fiatalok, ezt hagyjátok az éjszakára! – hallom meg Christopher – a srácok menedzserének – hangját. Vigyorogva, és zihálva válunk el barátommal, hogy a húszas évei végén járó férfit is üdvözöljem.

   - Én is örülök, hogy látlak, Chris! – lépek elé, és egy gyors ölelésben részesítem. Mielőtt elmentek a turnéra én is többet láttam a menedzsert, néha akár egy-két felvételen, mikor beengedtek, és gyorsan rájöttünk, hogy eszméletlen jó fej, barátságos, és angolokat meghazudtolva közvetlen, ami mindenkinek tetszett. Bár nem ismertem meg olyan jól, mint a srácok, egész jó viszonyban vagyunk.

   - Hát még én mennyire örülök, hogy végre itt vagy! Le se lehetett lőni a srácot, egész úton nyafogott, mint egy kisgyerek, alig várta, hogy landoljunk! – mutogat nevetve Jamesre, aki leplezni se próbálja a nyilvánvalót, így csak csípőmnél fogva visszahúz magához, és egy csókot nyom halántékomra. – Egyébként lassan el kéne húznunk innen, mielőtt a rajongók megtámadják a barátnődet, meg Conniet – fordul Jameshez, és határozatlanul int az épület felé, ahonnan kijöttek. Mivel már jóval az előtt együtt voltunk, hogy a srácok befutottak, egyáltalán nem volt titok, hogy James foglalt. De nem igazán tulajdonítottunk nagydolgot neki, és nem is igazán érdekeltek a következmények. Amíg James velem van, cseppet sem zavart, a rajongók elfogadtak-e vagy sem.

  - És egyébként is, mindenki vár otthon, egy nagycsaládos sütés-főzéssel! – vetem közbe, hogy megmagyarázzam Jamesnek is, miért nincsenek itt a szülei. Míg a felnőttek tábortüzet raktak össze, és nekiálltak a kaják elkészítésének – Rob még a régi grillsütőt is előhozta a garázs mélyéről -, ránk hárult a feladat, hogy elhozzuk a srácokat a reptérről. Bár nehéz volt meggyőzni Mrs. Simpsont, hogy sokkal egyszerűbb, ha itt fogadják őket, mintha négy család kitódulna a reptérre, és ott esünk a fiúknak. Az anyai féltés már csak ilyen.

   - Hát akkor mire várunk még? – néz ránk nagy szemekkel Chris, és a furgon felé siet, ahol a többiek már csak ránk várnak. Nevetve nézünk a férfi után, mielőtt azonban követnénk, James maga felé fordít.

   - Látod, mondtam, hogy minden rendben lesz! – simít végig orcámon hüvelykujjával, ami könnyedén államra, majd ajkaimra csúszik. Apró puszit nyomok ujjbegyére, majd közelebb bújok hozzá, és fejest ugrok az előttem szikrázó kékségbe.

   - Azért féltem, hogy találsz valami szexi kaliforniai csajt, és smsben dobsz ki! – ugratom, mire arca elborul.

   - Igazából nem ártana beszélnünk… - vakarja meg tarkóját, és tekintetét bizonytalanul elkapja rólam, hogy ne kelljen szemembe néznie. Egy pillanatra megmerevedek, és arcomra fagy a mosoly, azonban, ahogy elneveti magát, és rájövök: szórakozott velem, apró ütést mérek mellkasára.

   - Cseppet sem volt vicces! – tolom el, de egyből visszahúz, és egészen közel hajol hozzám.

  - Már a gondolat nevetséges, hogy találok valaki jobbat – leheli számra, mire üdvözült mosolyom könnyedén visszatér.

   - Remélem is, hogy nem! – motyogom, és hagyom, hogy ajkai rövid csókot nyomjanak az enyéimre.

  - Ugyan már srácok, erre ráértek később is! Húzzunk már innen! – kiált oda nekünk ezúttal Nick, mondatát pedig egyetértő igenek, és morgások követik, de tudjuk, igazából velünk együtt örülnek. Nevetve húzódom el Jamestől, aki ujjait az enyéimbe kulcsolva indul el, maga után húzva engem, és a bőröndjét is.

Igaza volt Jamesnek: minden rendben volt, van, és lesz is közöttünk. Minden, ami számít, azok a srácok, akik türelmetlenül várnak a furgonnál, és persze James, aki rendíthetetlenül jön mellettem. Hogy meddig fog ez közöttünk tartani, azt nem tudom; talán egy évig, kettőig, vagy tovább. Az idő bizonytalan, de abban 100%-ig biztos vagyok, hogy én egy percet sem hagyok elszállni, és minden pillanatot kiélvezek.

VÉGE

41. Chapter

Kedves olvasók!

Nos, ismét jól eltűntem az elmúlt két hétben. Elkezdődött az iskola, beteg is lettem, és a rész megírása ezek mellett kicsit bajos volt, és amúgy is nagy odafigyelést igényelt. Eredetileg ezt két részben akartam megírni, de gondoltam egyszerűbb, ha egy hosszabbat írok, minthogy megint egy rövid részre kelljen várnotok. Igyekeztem tartalmilag és élvezetes fejezetet írni, remélem sikerült is! :) És itt jön az, hogy bejelentem a szomorú hírt: már csak az epilógus van hátra. Elszomorít, hogy a végére érek ennek a történetnek, de sajnos, ez is várható volt már. Épp emiatt, nagyon remélem tetszeni fog a rész, és elégedettek lesztek vele!

Köszönöm az előzőhöz érkezett kommenteket, és a díjat, amint tudom, ki is rakom! :) Nem sokat tudok már mondani, így csak annyit jegyzek meg, hogy jó olvasást, és még egy részig tartsatok majd velem! :)

Ölel, Sam. :)

~*~

I hope this told you everything

Far Away

Nem kellett csalódnom Jamesben, hiba nélkül betartotta az ígéretét, és egy emlékezetes hetet varázsolt elő. A mi oldalunkon állt most az iskola is, mert a vizsgák végeztével a pihenő időszakunk tölthettük. Az évvégére később kezdik meg a felkészülést, mert ilyenkor a tesztek kijavítása, és összeszámolása a fő program a tanároknak. Így több óránk elmaradt, és semmi tanulnivalónk nem volt.

Barátom minden idejét nekem szentelte. A szünetekben mindig felkeresett, ebédnél a srácokkal ültünk, iskola után pedig jobbnál jobb helyekre vitt el, hogy tudjak fotózni. Úgy tűnik, jobban ismeri Londont nálam, mert kihasználva a telet, rengeteg külvárosi tájat mutatott nekem, aminek köszönhetően gyönyörű munkák jöttek létre. Igyekeztünk kiélvezni a maradék időnket, és egymás társaságát. Gyakran saját magunk álltunk be modellnek, bohóckodtunk; órákat el tudtunk tölteni együtt, és csak késő este értem mindig haza. Jobb volt, mintha moziba, vagy puccos vacsorákra vitt volna magával. Igyekezett emlékezetessé tenni ezt a hetet: folyamatosan a kedvemben járt, megnevetettet, bókolt, s úgy általában mindent megtett, hogy lenyűgözzön.

Szombat este, miután nosztalgia végett azon a játszótéren töltöttük a napot, ahol az egész elkezdődött, egy közeli, csendes kávézóba megyünk be, hogy együnk, és felmelegedjünk. Már vagy 10-15 centis hó áll mindenütt, ahol nem takarították el, múlt hét óta szinte folyamatosan esik, és a tél még mindig nem lett a kedvenc évszakom.

   - Na, végre! Már kezdett zsibbadni a lábam! – lépek be a hangulatos helyiségbe, egy mosollyal nézve hátra, így köszönve meg Jamesnek, hogy kinyitotta előttem az ajtót. Egy hátsó asztal felé lépdelve lehúzom a sapkám és kesztyűim, majd a kabátom ujjába gyűröm, és az egészet a szék háttámlájára teszem. Szerencsére a kávézó nyitva van egészen éjfélig, így senkit sem zavar, hogy este kilenckor zavarjuk meg a nyugodt estét. A fűtés rendesen be van kapcsolva, kellemes meleg terjeng, és kezdem is érezni, ahogy a vér újra megindul a tagjaimban. – Nagyon otthonos ez a hely! – nézek szét, mikor James is helyet foglal az asztal bal oldalán, háttal a pultnak. A négyzet alakú asztalok körül elhelyezett párnázott székek nagyon kényelmesek, de némely sarokban kanapét, és foteleket helyeztek el, ha valaki kényelmesebben akart pihenni, egy csésze kávé mellett. A lámpákat nem állították teljes erejükre, meghagyták a helyet titokzatos homályban úszva, amiben a sötétbarna falak is besegítenek. A levegőben terjengő cappuccino és pék süti illata pedig csak hab a tortán.

Egy fiatal pincérnő – a bilétája szerint Sally - veszi fel a rendelésünk, ami láthatóan jobban zavar engem, mint Jamest, mert Sally kicsit indokolatlanul széles mosollyal, és nagy lelkesedéssel ígérgeti, hogy azonnal hozza a kávét és a sütit.

   - Már meg is bántam, hogy ide jöttünk – nézek szúrósan az élénkvörös hajú lány után, mire barátom csak halkan felnevet.

   - A te ötleted volt! – mentegetőzik.

  - Igen, mert a kávé felmelegít. De a fene gondolta volna, hogy az első pincérnő, aki idejön, leáll flörtölni veled, este kilenckor. Azt reméltem a fiatalok ilyenkor nem dolgoznak, hanem buliznak valahol – húzom el a szám, de James csak újra felnevet. Úgy tűnik, nagyon mulattatja a bosszankodásom.

  - Pedig lehet, hozzá kell szoknod. Túlságosan jóképű vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjanak – kacsint rám. A szemem forgatom erre a megnyilvánulására, de a mosolyom akkor sem tudom megakadályozni. Akár viccelt, akár nem, végül is igaza van.

   - Csak el ne szállj magadtól! – bököm meg a vállát. – És őszintén szólva, nem szívesen szokom hozzá, de muszáj lesz, főleg, hogy elmentek a turnéra. Több ezer csinos csaj fog tombolni a koncerteken. Meg kell szoknom, hogy a pasimért mások is odavannak – vonom meg a vállam beletörődve, mire James arca ellágyul, s megkeresve kezem, ujjait az enyéim közé fűzi.

   - Lehet ott annyi csaj, amennyit el tudsz képzelni, egyik se fog érdekelni, amíg te itt vagy nekem – néz mélyen a szemembe, biztosítva, hogy nem lesz gond, és kezem közé fogva az arcát, egy óvatos csókot nyomok a szájára. Épp akarnám mondani, hogy bízom benne, mikor megjelenik Sally a kávénkkal, és a pék sütinkkel, elég fancsali képet vágva. Kétségtelenül szemtanúja volt az előző jelenetnek, és messzire eldobta a reményeit. Kárörvendő mosollyal húzom magam elé a kávém, és a bögre pereme fölött szólalok meg:

  - Azért akkor is nagyon jó megmutatni nekik, hogy foglalt vagy – beleiszom a forró italba, miközben James csak visszafojtott nevetéssel nyugtázza, hogy menthetetlen vagyok. Komótosan megisszuk a kávét, és elfogyasztom a meggyes sütimet, de utána is legalább egy félórát ülünk még a hangulatos helyiségben. A koffein ellenére békés nyugalom száll meg, és tudom, ennek nem az otthonos, meleg hely az oka. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten izgatott vagyok James közelében, legalább annyiszor nyugodt, és ellazult, mintha egy pihentető alváson lennék túl. Fesztelenül tudok beszélni vele bármiről, és olyan jól meg tudja érteni a véleményem, és hozzáállásom a dolgokhoz. Ez nagyon hiányozni fog. És belegondolva, nem csak ez. Az a kék szeme, amivel már első pillantásra megfogott, a nevetése, és a személyisége, amibe beleszerettem. A legtöbb lány csak álmodik egy ilyen figyelmes, és édes srácról, én pedig megkaptam, és mai napig nem tudom mivel érdemeltem ki.

Teljesen elveszek ebben az érzésben, és nem foglalkozva James lelkes mesélésével, hogy milyen lesz majd Los Angelesben, odahajolok hozzá, és számat az övére nyomva hallgattatom el, még ha nem is ez a célom vele. Meglepődik, de kezét arcomra simítva tétován visszacsókol, míg átveszi hangulatom, és cselekedetei mohóbbá válnak. Mielőtt nagyon bemelegednénk, itt, a kávézóban, elhúzódok, és halvány mosollyal nézek fel Jamesre, aki még mindig az előbbi kábulatában van.

  - Rászokhatnál, hogy így közöld, hogy fogjam be – simít végig az alsó ajkamon, mire felnevetek, és megrázom a fejem, jelezve, hogy nem ez volt a célom.

   - Nem zavarná a családod, ha nálatok aludnék? – kérdem halkan, mire elmosolyodik.

  - Igazából akartam kérdezni. Menjünk? – néz rám, mire bólintok, és szedelőzködni kezdünk. James felsegíti nekem a kabátom, kifizeti a számlát, és már úton is vagyunk hozzájuk. Mivel a játszótér nincs messze a házukhoz, gyalog indultunk el, így kéz a kézben megyünk visszafelé is. Egyikünk sem szól egy szót sem, teljes csendben tesszük meg az utat. Nincs is rá szükségünk, hogy folyton járjon a szánk, eleget beszéltünk egész nap, és az, hogy James keze az enyémet melegíti, és rendíthetetlenül jön mellettem bőven elég. Ez volt életem legjobb hete, de a tudat, hogy ezek után Jamesnek ideje sem lesz rám, és elmegy a suliból, aztán az országból is, megkeseríti a boldog pillanatokat. Ki akarom élvezni az utolsó percig, és ez a gondolat izgatott várakozással tölt el.

Ahogy barátom házához érkezünk előre engedem, hogy a kulccsal kinyissa az ajtót, majd követem be, a melegségbe. James villanyt kapcsol, s míg lehúzom a kabátom, és bakancsom feltűnik, hogy nagyon csendes a ház.

  - Ilyen korán fekszik a családod? Még Sophiet értem, de anyud? Vagy Nick? Negyed 11 van… - fordulok James felé suttogva, ő azonban csak sejtelmesen elvigyorodik, és felém lép.

  - Nem. Azért van csend, mert miénk a ház – mutat körbe a helyiségen, én pedig csak nagy szemmel nézek szét, és ahogy leesik a tantusz, hitetlenkedve fordulok barátom felé.

  - Mindenkit elpateroltál, csak miattam? – intek bizonytalanul magam felé, mire esetlenül gesztikulálva magyarázgatni kezd.

 - Igazából nem teljesen. Csak Nicket, és Sophiet, akik átmentek nagymamámhoz. Anya és Rob romantikus hétvégére utaztak – von vállat, én meg felnevetek, és reménytelenül csóválom a fejem.

   -  Átlátszóbb nem is lehetnél – vonom fel a szemöldököm, mire halkan kuncogni kezd.

   - Nem terveztem semmi konkrétat, csak, hogy zavartalanul ellegyünk – lép elém, és végig simítva a derekamon, ujjait hátam mögött összekulcsolja. Mondhat akármit, a tettei árulkodóak. Elvigyorodom, és pulcsijába kapaszkodva közelebb hajolok hozzá.

  - Előbb el kell kapnod! – súgom ajkaiba, mire meglepetten hátrébb húzódik, én meg kihasználva értetlenségét kicsúszok karjaiból, és, hogy ne adjak neki akkora előnyt, a nappali felé futok. Alig pár másodperc múlva hallom a nevetést, és a lépteket magam mögött, és sietve kerülöm meg a kanapét, majd a konyha felé fordulok. A székekbe kapaszkodva segítem magam, hogy ne csússzak el a csempén, és kifelé futva a lépcsőt célzom meg. A fordulóban hátrapillantva látom, hogy alig három fok van James és köztem, ha nagyon akarná, simán elérne, de megvárja, míg szobája felé futok, és mielőtt benyitnék, elkapja csípőm, majd az ajtónak szorít.

  - Megvagy – jelenti ki kacér mosollyal, kicsit zihálva, de látszik, hogy nem volt nagy kihívás ez számára. Mivel az emeleten nem kapcsoltunk lámpát, így csak a földszintről szűrődik fel annyi fény, hogy lássam barátom csillogó szemeit. Az én arcomon is megjelenik vigyorának tükörképe, és kezeim mellkasára fektetem.

   - És hogyan tovább? – felszegem államat, elérve a kívánt hatást: James tekintete számra siklik, és lassan közelebb hajol, míg nem ajkai az enyéimet érintik, és egy gyengéd, de szenvedélyes csókban forrnak össze. Ahogy viszonzom intenzitását, James átkarolja derekam, míg bal kezével tarkómnál hajamba túr. Csókunk lassú tűzként indul, s lassan kiterebélyesedve lep el minket, és úgy válnak mozdulataink is egyre hevesebbé. Nyelve gond nélkül csúszik számba, óvatosan incselkedve az enyémmel, mintha csak az első alkalom lenne. Ahogy James ujjai pólóm alá tévednek melegség önt el, ami csak fokozódik, ahogy barátom ajkai elszakadnak az enyémektől, és hátra dobva a hajam, csókjai állkapcsomon, és nyakamon folytatják útjukat. Felsóhajtok, ahogy bőrömbe harap, és azonnal rájövök, hogy nem akarok tovább várni. Hogy tudassam, vele mit akarok, lecsúsztatom válláról a pulcsit, mire kérdő tekintettel emeli fel a fejét, s nem kellenek szavak, szinte ki tudom olvasni a kérdést a szeméből: Biztos vagy benne? Nem is kell gondolkodnom. Hagyom, hogy a zöld pulóver a földre zuhanjon, majd kezem csípőjére csúsztatva felfelé tolom pólóját, mire az anyag hátuljához nyúlva segít nekem, és könnyedén megszabadul tőle. Óvatosan az én felsőm szegélyét keresi, én pedig önként emelem fel a karom, hogy gond nélkül le tudja húzni rólam. Ahogy a ruha landol a földön, közelebb lép, kisimítja összekócolódott tincsimet az arcomból, majd puhatolózva csókol meg, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék keze alatt. Semmit nem akar elsietni, és ez felettébb lenyűgöz, hisz sokat kellett várnia rám, minden tekintetben. Én viszont már nem akarok. Szorosan magamhoz vonom, de tiltakozik, és hátrébb húzódva homlokát az enyémnek dönti.

   - Maya, nem akarom, hogy csak azért csináld ezt, mert turnéra megyünk! De ha ezt folytatjuk, nem fogok tudni megállni – túr a hajamba kétségbeesetten, és elhajolok, hogy tisztán láthasson.

   - Biztos vagyok magamban James. És benned is. Nem akarok várni – mondom határozottan, mélyen a szemébe nézve. És ennyi kellett. Belobban a láng; óvatossága szertefoszlik, azonnal megérzi, mire van szükségem, és kezét lejjebb csúsztatva ölébe kap.

Pár pillant múlva már az ágyon fekszem a fölöttem tornyosuló Jamesszel, és ahogy végig csókolva felsőtestem a nadrágom felé halad, egyre erősebben viaskodnak bennem az érzések. Az idegesség minden csóknál összeszorítja a gyomrom, úgy érzem magam, mint az első alkalomnál, és hiába voltam biztos a dolgomban, most akkor is felüti a fejét a bizonytalanság ronda feje. Azonban az érzékeim teljesen kiélesednek, csókjait bőröm minden négyzet centiméterén érzem, illata felerősödik a bőrén halványan kiütközött izzadtságtól, és mélyen magamba szívva igyekszem minél jobban az eszembe vésni. Ahogy a ruhák egymást követve lekerül rólunk, és James ajkai újra az enyémeket kényeztetik, eltűnik minden kétség belőlem. Olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy érzem, a helyére kattan valami az elmémben. Egyszerre nem érdekel, hogy el fognak menni, sem az, hogy több hónapot kell várnom rá. Nem számít, hol vagyunk, vagy mikor, csak az, hogy ő velem van, és velem is marad.

Az este minden pillanata beleég az agyamba, és biztosan tudom, hogy nem is fognak eltűnni egyhamar. Minden forró csók, minden túlfűtött érintés, és mozdulat lehengerlő, de egymást kizáró érzést kelt bennem: vágyakozást pillanatok kihúzására, hogy örökké tartson minden, és a sóvárgást a beteljesedés után. Az éjszaka egy hosszú felejthetetlen élménnyé növi ki magát, de a legjobb pillanat mégis az, mikor James fülemhez hajolva halkan belesuttog:

    - Szeretlek.

***

Egész korán ébredek, sokkal frissebben, mint azt vártam. Gyakran pislogva nézek szét a szobában, és a mindenhol elterülő ruhadarabok láttán leperegnek előttem az előző éjjel emlékképei, széles mosolyt, és szégyenlős pírt csalva arcomra. Barátom felé fordulok, és szinte elakad a lélegzetem a tökéletes látványtól. James hason fekve, szinte már művészien összekócolt hajjal, és arcát félig a párnába fúrva egyszerre édes, és szexi, és nem bírom ki, hogy ne férkőzzek közelebb hozzá. Magam sem tudom, hogy álmában, vagy ébredezve, de megérezve közelségem, karját hanyagul átdobja derekamon.

   - James, ébresztő! – simítok végig alsó ajkán, és egy szűzies csókot is lehelek rá. Amilyen édesen alszik, hagynom kéne, de már annyira elememben vagyok, hogy nem bírom ki. Nem reagál, így megismétlem előző cselekedetem, mire halk mormogást hallat. – James! Jamey! – húzom az agyát, mert tudom, hogy hall, csak mozdulni sem akar. Apró csókokat nyomok állkapcsára, füle felé araszolva. – Ébresztő! – azonban továbbra sem ad jelet, így végső kártyámhoz fordulok. - Szeretlek – súgom, tudva, hogy ezzel úgyis én nyerek. És jól gondolom: széles mosolyra húzódik a szája, és felpattan a szeme.

   - Én is téged! – leheli, és szorosan tartva derekam, hátára fordul, magára húzva engem. – Jó reggelt! – motyogja, s kezeit arcomra simítva, könnyedén közelebb hajol egy csókért.

  - Neked is jó reggelt! – mosolygok rá, majd mellé csúszva fejem vállára fektetem, és szorosan hozzábújok. – Nem akarok innen elmenni. Olyan jó lenne, ha így maradhatnánk! – fúrom fejem nyakhajlatába, mire nagyot sóhajtva átkarol.

   - Ebben 100%-ig egyetértek. De, ha belegondolsz, ma akár maradhatunk is. Semmi dolgunk nincs – vigyorodik el, miközben fölém tornyosul.

   - Nem egészen – húzom el a szám. – Elfelejtettem szólni este a szüleimnek, szóval már biztos vagy ezerszer kerestek. Szóval nem sokára illene haza állítanom – grimaszolok, mire James csalódottan vállamra ejti fejét, és arcát – akárcsak én az előbb – a nyakamba fúrja. Látva mennyire nincs ínyére a dolog, csak azon jár az eszem, mivel dobhatnám fel a kedvét. – Előtte viszont nem ártana lezuhanyoznom, kicsit megizzadtam az éjjel – simítok végig a vállán, majd hajába túrok, ezzel benne is felkorbácsolva a vágyat. – Velem tartasz? – súgom a fülébe, és az ötlet azonnal megteszi a hatását, mert kaján mosollyal az arcán pillant fel rám, és gyors csókot nyom a számra.

    - Ki nem hagynám!

Elég sokáig tart a zuhanyzás, de nem túl egyszerű szabadulni a meleg víz alatt elcsattanó szenvedélyes csókok, és érintések csábításától. Miután sikerül lecsillapítanunk felgyorsult lélegzetünk, James karjaiban pihegve hagyom el a zuhanyfülkét, hogy végre felöltözzünk, és egy gyors reggeli után haza tudjon vinni.

   - Tudod, hogy igyekezni fogok mindig időt szakítani rád, ugye? Még nem utazom el! – dől a kocsiajtónak, miután már a házunk előtt kisegít a járműből. Kezét a csípőmre fonva szorosan magához húz, mígnem neki dőlök, és már csak ő tart állva.

   - Igen, tudom. Csak fura lesz, hogy a suliban sem lesztek ott, és valószínűleg ritkábban látjuk egymást. De legalább felkészít a turnéra – húzom el a szám.

   - Én vagyok a világ legszerencsésebb pasija, ugye tudod? – simít végig az arcomon, és gyönyörű szemeivel olyan közelről néz az enyéimbe, hogy mást sem tudok tenni: fejest ugrok a hipnotikus kékségbe. – A legtöbb csaj ott hagyott volna, amiért egyáltalán eszembe jut, hogy elmegyek. De te megértetted, hogy ez mennyire fontos nekem, és még csak nem is panaszkodsz miatta. Egyszerűen… egyre jobban, és jobban beléd szeretek – motyogja egyre elhalkulva, de tekintetét egy pillanatra sem veszi le az enyémről, és ettől a vallomásától melegség árad szét a bensőmben. Nem jövök könnyen zavarba, de ha mégis, nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel. James szavaitól pedig érzem, hogy lángba borul az arcom, és csak pislogni tudok. Nem is szólok, csak áthidalom a pár centis távolságot kettőnk között, hogy egy csókkal fejezzem ki, mit érzek.

Látszólag James agyában is hasonlók fordultak meg, mert azonnal reagál. Nyelvével puhatolózva szétválasztja ajkaimat, majd szenvedélyes táncra hívja az enyémet. Hajába túrok, és hagyom, hogy olyan erősen szorítson magához, amennyire csak tud, mert a csóktól megremeg a térdem, mintha maratont futottam volna. Az egész annyira édes, érzéki, de mégis óvatos, hogy visszarepülve az emlékeimben a játszótéri este jut eszembe. Rengeteg idő telt el az óta, és végig gondolva az eddig együtt töltött időt, csak arra tudok gondolni, hogy inkább én vagyok a szerencsés, hogy James McVey engem választott. Képes volt kitartani, és a kezdeti ellenszenvből barátságot, majd szerelmet faragni, még akkor is, ha ebbe sok időt, és munkát kellett belefektetnie. Figyelmes volt, mikor elvitt az első randinkra, pontosan tudta, hogy mi érdekel, és mivel nyűgözzön le. Számíthattam rá például a Cooperrel töltött este után, mikor magamnak sem ismertem be, hogy miért az ő házuknál kötöttem ki, vagy Lucas buliján, amikor a sárga földig ittam le magam, hogy elfelejtsem őt. Az emlékek egyesével peregnek le lelki szemeim előtt, a felvételeken keresztül, Christopher megjelenésén át, egészen a tegnap éjjelig, és rá kell jönnöm, nincs olyan pillanat, amit másként csináltam volna. Talán az események láncolata néha nem a legjobban jött ki, és csak bonyolította a dolgokat, ez mégis azzal segített nekünk, hogy tudtuk: összetartozunk. Így semmit sem változtatnék meg.

Kifulladva húzódok el Jamestől, homlokomat az övének döntve igyekszem szabályozni a légzésemet, és örömmel veszem észre, hogy barátom legalább annyira zihál, mint én.

  - Remélem ezzel mindent elmondtam! – lehelem, és hátrébb húzódom, hogy James szemébe nézhessek.

   - Még annál is többet! 

40. Chapter

Sziasztok!

Nos, mint láthatjátok, megérkezett az új rész. Már látom is a megszidó kommenteket, és meg is érdemlem, tudom, szörnyen rövid lett. Sajnálom, de most így tudtam megoldani. A következő, biztosíthatlak titeket, hogy hosszabb lesz, már el is terveztem.

És, mivel holnap kezdődik az iskola, nagyon remélem, hogy jövőhét ilyenkorra, legkésőbb tudom is nektek hozni. :)

Nem nagyon tudok mit mondani. Remélem tetszeni fog a rész, és igyekszem a következővel!

Jó olvasást!

Ölel, Sam. :)

~*~

I need you

I Always See You

Maya Ross

Nem sírok. Nem sírok. Nem sírok! – mondogatom magamban, ahogy szobám plafonját bámulom, hanyatt fekve az ágyamon. Ahogy kiszabadultam James fullasztónak ható kocsijából, egyenesen a szobámba vetettem magam. Már vagy fél órája itt ülök, és próbálok rájönni mit is jelent számomra James, a kapcsolatunk, a helyzet, és hogy mit érzek ezekkel kapcsolatban úgy igazán. De olyan káosz van a fejemben, hogy csak sikítani tudnék a rossz érzésektől. Düh, bánat, döbbenet, zavar, félelem, és olyan sírhatnék jön rám, hogy végig akarom bőgni az éjszakát, de ezt meg nem engedem. Sosem sírtam fiú után, és szánalmasnak is tartom, ha valaki kiborul, és drámai jeleneteket rendez, egy srác miatt. Mikor Cody-val szakítottunk szomorú voltam, de bele tudtam törődni, mert elmúlt az első szerelem varázsa, és ebben mindketten egyetértettünk.

Ez most más. Tudatában annak, hogy James félévre elmegy februárban, el kell ismernem néhány dolgot. Egyrészt, hogy ha elmegy, az nagy valószínűséggel a kapcsolatunk végét jelenti, amit én nem akarok. És másrészt, azzal, hogy bevallom, még nem akarok véget vetni ennek az egész varázsnak, ami köztem és James között van, azt is el kell ismernem, hogy innen már nincs visszaút. Tényleg beleszerettem ebbe a srácba. Ami nem is meglepő, hisz figyelmes, türelmes, édes, rettentő jószívű. Egyszerűen semmi nem tudok a rovására írni, de ez meg nem segít abban, hogy elfogadjam, James elmegy. Úgyhogy ugyanott vagyok, ahol elkezdtem, és csak próbálom magam rávenni, hogy ne sírjam el magam, mert az aztán semmit nem segít.

Ahogy az sem segít, hogy a gondolkodásom a csengő idegesítő hangja zavar meg. Összerezzenek, de meg sem moccanok. Majd valaki úgyis kinyitja. Azonban rosszul gondolom, mert az ajtóban álló a csengőre tenyerel, és anya felkiált, hogy nyissam ki, mert már nem másznak ki az ágyból, és tudják, hogy ébren vagyok. Dühös morgással, pattanok fel, és az ajtó felé sietek, hogy melegebb éghajlatra küldjem, bárki zavar ilyenkor. Csak akkor jut eszembe, hogy talán James lehet, amikor már a kilincsen a kezem. Pillanatra megtorpanok, és visszahúzom a kezem. Valahogy most nem tudnék a sráccal beszélni. Elsőnek ki kéne, találnom én magam mit gondolok erről, és utána beszélni vele, azonban gondolataim egy újabb csengetés szakítja félbe, és nagy sóhajjal kinyitom az ajtót. Amivel együtt a padlóba gyökerezik a lábam, mert az ajtó mögött Connie áll, bár alig ismerek rá. A mindig vidám, mosolygós lány arcát kövér könnycseppek mossák, szeme teljesen kivörösödött, és testét heves zokogás rázza. Ahogy megpillant beljebb lép, egészen hozzám botorkál, és fejét a vállamra hajtja. Jó barátnőként bizonytalanul átölelem, de magam sem tudom, mit csináljak.

   - Mi történt Con? – kérdezem lágy hangon.

   - Connor… - böki ki nehezen, és ha nem ismerném annyira a hangját, talán fel sem ismerném. Így viszont már minden érthetővé válik. Úgy tűnik nem csak én értesültem rossz hírekről az este. Becsapom a bejárati ajtót, és legjobb barátnőm hajára simítom a kezem, hisz az mindig megnyugtatja. – Ne-hem akarom, ho-hogy elmenjen! – sírja, és ennyire jól szerintem még sosem értettük meg egymás a kis szöszivel.

  - Tudom, Con. Tudom – ahogy belegondolok, hogy mit érezhet, teljes erejével beterít a gondolat, hogy James elmegy. És már én sem tudom visszatartani, a könnyek végig szántják az arcom.

***

Miután Connie-val reggel összeszedjük magunkat, és a bátorságunk, eldöntjük, hogy beszélünk a srácokkal. Szerencse már apa felrakta nekem a téli gumit, így gond nélkül el tudom fuvarozni barátnőmet Connorhoz, hogy aztán gitárosomhoz térjek. Ülök egy darabig a kocsiban a bejárati ajtóra meredve, azon gondolkodva, hogy mégis mit mondjak majd neki, de végül egy mély levegővel csak elszánom magam, és felsétálok a rövid betonösvényen a McVey ház ajtajához. Ahogy becsengetek, szinte várnom sem kell, nyílik az ajtó.

   - Óh, szia, Maya! – ahogy Nick jelenik meg, egyszerre leszek csalódott, és megkönnyebbült.

  - Szia, James itthon van? – kérdezem bizonytalanul, mert barátom bátyja legalább olyan óvatosan fürkész, mintha azon gondolkodna engedjen-e be, vagy se. Majd nagyot sóhajtva leereszti a vállait, és hátrébb lép.

  - Persze, gyere csak be! – halk köszönetet motyogok, majd beljebb lépve lehúzom a bakancsom, és kabátom is felakasztom az ajtó melletti falba szerelt fogasok egyikére. Ahogy elindulnék a lépcsőhöz azonban léptek hallatszanak az emeletről.

   - Ki jött Nick? – társul James hangja a lábdobogásokhoz, de válaszolni sem szükséges, mert mikor a lépcsőfordulóba ér, földbe gyökerezik a lába, ahogy meglát. – Maya?!

   - Szia! Szerettem volna veled beszélni – nézek fel rá, mondandómmal Jamest is kirángatom dermedtségéből, és mielőtt int, hogy menjek fel, rövid, árulkodó pillantást vált, a hátam mögött álló Nickkel. Hát persze, mesélte, hogy mindig is jól kijöttek a bátyjával, természetes, hogy engem is kibeszéltek, főleg a tegnap estét. Így inkább nem is törődöm ezzel, csak felsietek a lépcsőn James után egyenesen a szobájába. Előre enged, majd bezárja magunk mögött az ajtót, és kicsit esetlenül neki dől. Én magam sem tudom, hogyan kezdjem ezt az egészet, így megértem, mikor szegény srácból – megtörve a kínos csendet – kirobban a mondanivaló.

  - Figyelj Maya, tudom, hogy szólnom kellett volna előtte, vagy megbeszélni veled ezt az egészet, tényleg sajnálom, hogy nem tettem! Későn gondolkodtam, és ha a turné miatt szakítani akarsz, megértem… - az utolsó szónál alig hallhatóan elcsuklik a hangja, én pedig döbbenten nézek rá.

   - Szóval… szerinted az lenne a legjobb, ha szakítanánk? – lépek felé bizonytalanul, mire ellöki magát a faltól, és elém sétál.

   - Dehogyis! Nem akarom, hogy ez szétválasszon! Csak azt mondom megértem, hogy ha te ezt akarod. Azt nem, hogy örülök is neki – túr kétségbeesetten a hajába. Attól, hogy egyből a szakítást hozta fel összeszorul a gyomrom, és kapaszkodót keresve az ágya végére zuhanok, mielőtt a lábaim felmondják a szolgálatot. Ez volt az egyik dolog, amit meg akartam vele beszélni, de most, hogy ténylegesen erről kezdtünk beszélni, túlságosan valóságos ahhoz, hogy elviseljem.

   - Már azon az estén gondolkodtam, hogy mi lesz, ha elmentek a turnéra. Hogy mi lesz az iskolával, a családoddal… vagy velünk. És őszintén szólva, reméltem, hogy nem mentek el. Oké, ez önző dolog, mert ez tényleg egy nagy lehetőség számotokra, de nem akartam, hogy itt hagyj. Aztán azon gondolkodtam, hogy biztos te sem szeretnéd, hogy elszakítson ez minket, így nem aggódtam. És mikor tegnap bejelentetted, hogy aláírtátok a szerződést, olyan volt, mintha ráébredtem volna a valóságra. Megijedtem, és szomorú voltam, de az, hogy ilyen mélyen érintett ez az egész, még jobban megrémisztett, és tudtam, hogy beszélnem kell veled, és nem dönthetek egyedül. Én sem akarom, hogy ez szétválasszon minket, veled akarok maradni! De nem tudom, hogy oldhatnánk meg ezt – James beszédem közben letelepedik mellém, így most kétségbeesetten nézek szemébe, de a meglepődésen kívül semmi érzelmet nem tudok leolvasni az arcáról, pedig máskor úgy olvasok belőle, mint egy könyvből. Aztán tekintete ellágyul, kiereszti a bent tartott levegőt, és átszelve kettőnk közötti távolságot gyengéden enyémre tapasztja száját. Az előzőktől eltérően ettől a csóktól nem fog felgyulladni körülöttünk a szoba, de a benne lévő gyengédségtől elolvadhat, ahogy én is teszem, mikor barátom óvatosan megcirógatja arcom, és elhúzódva homlokát az enyémnek döntve.

  - El sem tudod képzelni mennyire féltem, hogy kijelented: ennyi volt. Főleg, most, mikor megjelentél. Valahogy mindig úgy éreztem nekem nagyobb szükségem van rád, mint fordítva - suttogja, mintha egy végzetes bűnt vallana be, én pedig egy újabb apró csókot nyomok a szájára, és hátrébb hajolok, hogy a szemébe nézhessek.

  - Ez még csak eszedbe se jusson! Kellesz nekem James McVey, és nem szabadulsz ilyen könnyen! – mosolyodom el, azonban ez hamar lehervad, mielőtt barátom bármit is tudna szólni. – De hat hónap hosszú idő, és nem hiszek a távkapcsolatban. Sosincs jó vége – húzom el a szám, mire James nyugtatóan megsimogatja az arcom.

   - Tudod, szerintem a távkapcsolat ott van elrontva, hogy kijelentik a párok, távkapcsolatban maradnak. Így igyekeznek minden pillanatban a párjukkal beszélni, értesíteni őket a dolgokról, és a legtöbb ember beleun a rendszerességbe. És semmiképp nem akarom, hogy megunj, és valaki más mellett köss ki! – nyitja tágra a szemet a nyomaték kedvéért, én pedig csak szórakozottan forgatom a szemem, de tovább hallgatom. – Nem szakítunk, hanem tartjuk a kapcsolatot, de ne görcsöljünk azon mikor beszéltünk, és mikor nem! Neked itt lesz a tanulás, és a felvételik az egyetemre, nekem a próbák, fellépések és még kitudja mi. Amikor csak tudunk, beszélünk, és igyekszünk beavatni egymást a dolgokba, de ha egy-két nap mégsem jön össze, nem fogunk kétségbe esni. Bízol bennem? – néz mélyen a szemembe. Látom rajta, hogy komolyan kérdezi, komolyan érdekli a válaszom, és nem csak költői kérdés, hogy úgyis tudja a választ. Viszont én nagyon is jól tudom. Rájöttem már erre akkor, mikor tudatosult bennem, hogy beleszerettem Jamesbe. Tudom, hogy nem az a fajta srác, mint Cooper, James hűséges típus. Így a távolság miatt jobban aggódom, mint amiatt, hogy kit fog az ágyába cipelni.

  - Igen, bízom benned - mosolyodom el, és boldogan konstatálom, hogy máris nyugodtabb vagyok. – És te bennem? – ébred fel bennem egy apró szikra, de James mosolyától, ami magabiztosságról árulkodik, el is alszik, mielőtt lánggá lobbanna.

  - Teljes mértékig, nem is kérdés! – hangja sokkal könnyedebb most, hogy a nehezén túl vagyunk. Hisz végül is ez volt a legfontosabb, hogy eltüntessük a bizonytalant. – Akkor nincs semmi gond köztünk? – néz rám megerősítésért, mire határozottan megrázom a fejem. Semmi gond. Egyáltalán. – Szuper, mert arról is beszélnünk kéne, hogy mi lesz a videókkal – vág egy bűnbánó grimaszt, hogy megtörte a pillanatot, mire csak megrántom a vállam, és hátrébb csúszom az ágyán, törökülésbe helyezkedve.

  - Beszéljünk! – most már teljesen mindegy mi adódik. James velem marad, és ennyi a lényeg.

 - Hát úgy terveztük, hogy úgy havonta egy videót raknánk fel, legalábbis addig, míg turnézunk, utána meglátjuk. De szeretnénk, ha továbbra is te vágnád össze őket, mert te már tudod, mi mit szeretünk, mi az előnyösebb, és a többi – ül fel ő is törökülésbe, térdeit az enyéimnek támasztva.

   - Havi egy? Az nem lesz nagy gond. És így több időm is lesz. Le vagyok maradva, Január 10-ig el kell küldenem a portfóliómat, és addig már egy hónap sincs – túrok a hajamba.

  - Segíthetnék. Hétfőhöz egy hétre kezdjük a felvételeket, tudod, hogy legyen mit eladni a koncerteken, és addig azt csinálunk, amit akarunk, mert Chris egy másik bandával foglalkozik még. És mivel utána úgy sem lesz időnk semmire, és a suliból is kiszednek minket, szerintem használjuk ki ezt a hetet! – hajol közelebb, és gyönyörű szeme csillogásától amúgy sem tudnék neki nemet mondani.

   - És mit terveztél? Egyszerre segíteni nekem a portfólióban, és spontán randikat szervezni nem könnyű! – nézek rá kérdőn, mire felnevet, és rám kacsint.

  - Nyugi, nem fogsz csalódni!

39. Chapter

Sziasztok!

Nos tudom, ismét sokat vártatok a részre, és sajnálom, de az az oka, hogy mielőtt megírtam a részt, kitaláltam a történet végkimenetelét. Ez azért volt fontos, mert ami eredetileg, még régebben eszembe jutott, azt nem fogom tudni megvalósítani. Egyrészt, nincs hozzá elég fix ötletem, csak foszlányok, és ezek között túl sok idő telne el, nem tudom mivel kitölteni. Másrészt pedig, az még legalább 20 rész lenne, és biztos vagyok benne, hogy addigra besokallnék, és lehet félbe maradna a blog, azt pedig nagyon nem akarom. Addig jó befejezni, míg én magam is szeretem a történetet, de már meg tudok válni tőle. Így, hogy ne érjen titeket nagy meglepetés, ha megjelenik az epilógus, elárulom: úgy saccoltam, hogy kb. 5 rész van még hátra, epilógussal együtt. Tudom, hogy kevés, de remélem megértitek, az indokaimat. És nyugtatásul, nem ez lesz az utolsó blogom, már meg van a fejemben egy következő történet, és alig várom, hogy elkezdjem, remélem az is tetszeni fog nektek! :)

Köszönöm az előzőhöz érkezett kommenteket, és pipákat, tényleg nagyon jól esik a támogatásotok, ezért is jutottam el ilyen sokáig. :) És köszönöm Mackenzie S.-nek a díjat, nem sokára ki is rakom! :)
A részről csak annyit, hogy remélem tetszik, nagyon kíváncsi vagyok a reagálásotokra, szóval hagyjatok nyomot magatok után! ;) Jó olvasást!

Ölel, Sam. :)

~*~

Decision

Last to Know

James McVey

  - James, muszáj hazamennem! – rángatja ki Maya a felsőjét kezeim közül. Eszemben sincs haza engedni. Szombat van, egész nap azt csinálunk, amit akarunk, mert végre a vizsgákon is túl vagyunk, erre egy óra fetrengés után úgy dönt, hogy neki otthon a helye, és nem mellettem? Soha!

   - Ugyan miért? Semmi dolgunk nincs! Élvezzük ki a napot, és maradjunk ágyban! – húzom magam felé, és az ölembe ültetem.

   - Nagyon szeretném, de apa biztosan ki van akadva, amiért itt aludtam. Mit szólna, ha a mai napot is itt töltöm? – néz rám kérdőn, finom vonalú szemöldökét felvonva.

  - Oké, apáddal nem tudok versenyezni, de azért még maradhatnál! Ráérsz délután hazamenni.

  - Hogy folytassuk, amit tegnap elkezdtünk? – vigyorodik el kajánul, és hajamba túrva ajkait az enyéimre tapasztja. Örömmel fogadom közeledését, és újra tudatosul bennem, hogy még mindig az én ingem van rajta. Így kezeim könnyedén becsúsznak alá, végig simítva puha bőrének minden négyzetcentiméterét. Nyelve incselkedő játéka teljesen felbátorít, és folytatnám is, ha Maya egyik óvatlan pillanatomban - mikor nem ölelem át derekát -, nem szakadna el tőlem, hogy utána ki ugorjon az ölemből. – Sajnos el kell napolnunk ezt a dolgot! – néz rám bűnbánatos arccal, azonban szeme vidáman csillog, sajnálkozó álarca alól pedig csak úgy süt a ravaszság.

   - Na, jó, rendben, de ezt még visszakapod! – fenyegetem meg ujjammal, mire halk nevetéssel szedi össze ruháit, és a fürdő felé igyekszik, hogy felfrissítse magát. Én a földszint felé veszem utam, hogy valami kaja után nézzek. Már több mint egy órája fent vagyok, és a gyomrom háborog, amiért még nem adtam neki semmi emészteni valót.

A konyába térve azonban meglepő látvány fogad: bátyám, amint homlokával az asztalra dől, feje mellett egy pohár víz, és egy bögre, ami az illatok alapján kávét rejt magában. És persze ennek tetejébe, horkol. Sokszor láttam már Nicket részegen, és mindig is irigyeltem, mert jól bírja a piát, a másnaposságát is hamar el tudja intézni, de számolnia kell azzal, hogy bármilyen helyzetben, és bárhol, spontán képes elaludni. Magamban mulatva lépek mellé, és hogy visszaadjam a pár héttel ezelőtti ébresztőmet, felkapva a poharat, egyenesen a nyakába öntöm a vizet. Reakciója legalább olyan vicces, mint az enyém, ugyanis Nick azonnal felébredt a hideg hatására, fejét határozottan rántja hátra, olyan lendülettel, hogy megbillen a pulthoz állított – amúgy sem annyira stabil – bárszéken. Még akad egy pillanat, mikor elkaphatnám, és nem esne hátra, de eszemben sincs, így Nick a székkel együtt, hatalmas csattanással terül ki a konyhapadlón. Nem bírom visszafogni a nevetést, azonnal kitör belőlem, és levegőt is alig kapok tőle. Bátyám pár röpke pillanatig csak zavartan néz körbe, hogy mégis mi történt, de ahogy tudatosul benne a helyzet, mély sóhajjal nyugtázza, hogy bizony legyőzték.

   - Jól van, öcskös, megbosszultad. Most már boldog lehetsz! – tápászkodik fel, és a széket felállítva újra elfoglalja helyét.

   - Már értem miért röhögtetek annyira! Ez óriási volt! – törlöm ki szememből a könnyeket, és lassan megnyugodva a hűtőhöz lépkedek. Előszedek pár tojást, hogy mindenkinek jusson, és a tűzhelynél neki látok egy jó adag rántottának. – Anya és Sophie hol vannak? – kérdezem tesómtól fel sem nézve a serpenyőből. Csak nem aludt vissza ennyi idő alatt!

   - Átmentek nagymamához, mert Sophie mindennél jobban akart enni palacsintát, de csak az kellett neki, amit a nagyi csinál. Toporzékolt egy fél óráig, aztán anya rászánta magát. Valószínűleg… - meséli, azonban mondata félbeszakad, mikor meglátja a lépcsőn vidáman lefelé szökellő Mayat. A lány meglepve konstatálja, hogy kész reggelivel várom, és egy gyors csókot nyomva a számra lehuppan a Nickkel szembeni székre.

   - Jó reggelt Napfény! Nehéz éjszakád volt? – kuncog bátyám karikás szemeit látva, és csak még vidámabb lesz, mikor a srác értetlenül pillant felém, majd vissza Mayara, és szavait keresve mutogat hol rám, hogy barátnőmre.

    - Ti… ti tényleg… ? Úgy, hogy itthon volt az egész család?! – néz rám hitetlenül, mire Maya hangosan felnevet.

   - Nehogy azt hidd, ennél több eszem van! – kacsit rám barátnőm, én pedig csak szememet forgatva szedem ki tányérokra a reggelit, és teszem le a többiek elé.

   - Pedig ha belegondolok nem is lenne meglepő. Mióta is vagytok együtt? Egy hónapja? Másfél? – néz ránk kérdőn, majd felém fordítja fejét, és megjátszott büszkeséggel vállon vereget. – Tisztelem az önmegtartóztatásod, öcsi! – ismét csak egy szemforgatás a válaszom, és kicsit félve pillantok Mayara, mert nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát a bátyám miatt. Azonban a lányon látszik, hogy nem hozta zavarba a téma, és kifejezetten mulattatja a helyzet. Ezt nagyon kedvelem Mayaban. Bármiről lehetett vele beszélni, nem könnyű zavarba hozni. Most sem számít, hogy a kapcsolatunk legintimebb részéről van szó, cseppet sem látszik, hogy részéről ez bármi gondot okozna.

A kávé hatása Nicken is kezd látszani, így jó hangulatban töltjük el a reggelit, örömmel hallgatva bátyám történeteit a tegnap esti házibulival kapcsolatban. Ahogy befejezzük, tesóm elnyúl a nappali kanapéján, én pedig csalódottan veszem tudomásul, hogy Maya a cipőit húzza.

   -  Pedig tényleg maradhatnál még! – morgolódom, de tudva, hogy vesztettem, segítek neki felvenni a kabátját.

   - Nyugi, nem örökké megyek el! – nevet. – Este átjöhetnél, vagy holnap. Ma úgy sem ártana beszélned a srácokkal, hogy mi lesz az ajánlatokkal – néz rám jelentőség teljesen, és be kell látnom, igaza van. Nem halaszthatjuk sokáig, jobb minél előbb összeszedni a gondolatainkat. Így belegyezően bólintok, majd kinyitom neki a bejárati ajtót, azzal a céllal, hogy kikísérem. Azonban váratlan hideg csap meg, amire számíthatnék december 15-én, de mégis értetlenül kapom a külvilág felé a fejem. És nem csalódom, úgy tűnik az éjjel végre beérte magát a tél, és leesett az első hó.

   - Na, szuper! Most aztán szép lassan fogok hazaérni! – húzza el a száját barátnőm, és átlépve a küszöböt próbálgatja, mennyire fagyos a járda.

   - Ne vigyelek el? Talán biztonságosabban hazaérnél! – kapom el a kezét aggódva, de ő csak nyugtatóan elmosolyodik, és egy búcsúcsókot nyom a számra.

   - Óvatos leszek, nyugi! Majd beszélünk! – köszön el, és óvatosan jeepjéhez sétál. Megvárom, míg kigurul az utcából, csak az után csukom be az ajtót.

   - Te nagyon szereted ezt a lányt! – felkapom a fejem, és bátyám néz szembe velem a nappali ajtajából.

  - Ezt most abból gondolod, hogy felajánlottam, hogy elviszem? – nézek rá értetlenül, és bizonytalanul az ajtó felé bökök, az előzőleg lejátszódó jelenetre célozva.

   - Nem csak. Ahogy viselkedsz. Szinte kicseréltek, mióta Maya végre beadta a derekát, és fülig ér a szád, ha vele vagy, vagy csak rá gondolsz. Mindemellett, úgy nézel rá, mintha a világ 8. csodája lenne – vigyorog mindent tudóan, én pedig csak halvány mosollyal reagálok észrevételeire. – Szóval, igazam van? – őszintén szólva nem gondolkodtam még el komolyabban ezen. Minden igaz, amit Nick most összeszedett, Maya teljesen az ujja köré csavart. Tudom, hogy ami kialakult köztünk, nem csak egy egyszerű fellángolás, és minden napon újra és újra beleszeretek ebbe a lányba. De egyikünk sem dobálózik olyan szavakkal, hogy szeretlek vagy örökké, amíg nem vagyunk biztosak a dolgunkban. De komolyabban elgondolkodva ezeken, kétlem, hogy annyira bizonytalan lennék…

   - Hát, nagyon úgy tűnik. Maya különleges lány - nézek testvéremre készen arra, hogy ha kell, nehézkesen megmagyarázom, mire gondolok, de ahogy találkozik a tekintetünk látom rajta, hogy pontosan tudja, miről beszélek.

***

   - Akkor ez már biztos, srácok? Nem akartok még gondolkodni? – néz ránk Chris fürkészőn. Tekintete komoly, és határozott, hogy értsük: most nem lehet szórakozni. A mi házunkban gyűltünk össze újból, mert a menedzser már tudta a lakcímet, így nem kellet komplikálni. Több órán keresztül beszélgettünk a srácokkal, míg beugrott a megfelelő ötlet. Bár nem tudtuk kivitelezhető-e, mégis azonnal összehívtuk a szüleinket, és Christ, aki meg is lepődött, hogy ilyen gyorsan döntöttünk. És most is biztosak vagyunk. Összenézünk a srácokkal, és ahogy megbizonyosodunk, hogy mindannyian ugyanolyan elszántak vagyunk, Tristan szólal meg, magára vonva a figyelmet.

   - Teljesen. Eldöntöttük, és a szüleink is egyetértettek – bólint határozottan. Christopher végig néz mindenkin, csak hogy biztos legyen a dolgában, majd szó nélkül táskája csatjához nyúl, felpattintja, és egy mappát szed elő. Kiteszi a dohányzóasztalunkra, és kiteregeti a benne található papírokat. – Akkor ezeket kéne aláírnotok, illetve Connor, és Bradley gondviselőinek – tolja elénk, és egy tollat is előszed a táskájából.

Miután Connor édesapja – aki komoly üzletember lévén ezt nem hagyhatja ki, de jól is teszi – átolvassa a szerződést, és elégedetten konstatálja, hogy semmi hátsószándék nincs, még a kisbetűkben sem, aláírja a megfelelő helyen, és felénk nyújtja, jelezve, hogy itt az idő. Szinte remegő kézzel firkantom oda a már rutinból íródó nevet, és kinézném magamból, hogy az izgatottsággal kevert aggodalmam miatt képes vagyok Jamiet írni a James helyett. Talán most kezdődik valami új, talán befutunk, és stadionokban zenélhetünk, amiről már annyit álmodtunk. De lehet, hogy agyonhajszolva, csalódottan végezzük, és a világon semmit sem érünk el ezzel. Kockáztatnunk kell, és hátha igaz lesz a mondás, hogy próba szerencse.

***

  - Aláírtad, haver! Nem léphetsz vissza! – szól rám Connor, én pedig továbbra is csak tenyerembe temetett arccal ülök a kanapén.

   - Tudom, de mi van, ha nem fogja díjazni? – motyogom kezembe. Ötletem sem volt, hogy Maya hogyan fog reagálni a döntésünkre. Hisz egyetemre készül, ezzel neki is több munkája lenne, és sokkal bonyolultabb lenne az egész. És én hülye még csak meg sem kérdeztem!

   - Akkor keresnünk kell mást. De te nem fogod elveszíteni, James! – veregeti meg a vállam Tristan, és értékelem nyugtatásukat, de sajnos hiába. Most vele kell ezt megbeszélnem.

  - Talán nem, de sosem tudom, pontosan mi jár a fejében. Ti is tudjátok milyen kiszámíthatatlan! – állok fel, és az ajtó felé veszem az irányt. Gyorsan cipőmbe bújok, és már a kabátom is magamra veszem, mire a srácok észbe kapnak, és utánam sietnek.

   - Most akarsz beszélni vele? Nem gondolod, hogy együtt kéne közölni vele? Illetve Connie-val. Neki is gondot fog ez okozni – néz Brad Connor felé, mire a srácban tudatosul, hogy ezt barátnőjének még valahogy tálalnia kell. A következő pillanatban már ő is szedelőzködik, és bekiált a házba apjának, hogy kell neki egy fuvar.

   - Egyetértek Connorral. Minél előbb tudják meg, annál jobb – kapom fel a kulcsaimat az előszobai polcról, és már kint is vagyok a házból. – Majd beszélünk srácok! – intek vissza.

Egész úton azon gondolkodom, hogy mit fog szólni, a pluszmunkához. Nem lesz ideje a portfóliójára, amivel már így is le van maradva a tanulás és a videóink miatt, pedig pár hónap múlva el kell küldenie. És most még nagyobb teher szakad a nyakába, ráadásul még nagyobb gonddal kell elkészítenie a videókat, ha végig csináljuk ezt az egészet.

Kb. 10 perce ülhetek a kocsiban a ház előtt, mikor kinyílik a bejárati ajtó, és barátnőm siet ki rajta télhez képest alulöltözötten. Egy kötött pulcsi, és egy cicanadrág van rajta, plusz egy vastagon kibélelt mamuszféleség, ami látszólag nem elég neki, mert karjait átfonja mellkasán, hogy melegítse magát, úgy siet a kocsimhoz, és hajol le az ablakhoz.

   - Egész éjjel ott akarsz ülni? – kocogtatja meg az ablakot, azonban ahelyett, hogy kiszállnék, intek neki, hogy üljön be. Talán jobb is, ha itt beszélek vele, és nem a szobájában, ahol a vékony falak miatt bárki meghallhat. – Miért nem jössz be? – kérdezi zavartan, ahogy elhelyezkedik az ülésen. Mély levegőt veszek, és végre erőt merítek, hogy felnézzek rá.

   - Aláírtuk a szerződéseket – motyogom, mire meglepődik.

   -  Máris? Ezt hamar eldöntöttétek! És melyik… - ahogy belekezdene kérdésébe, szinte látszik arcán a megvilágosodás. – Várj, szerződéseket? Többes számban?

   - Igen… - bólintok óvatosan, és ahogy várom reagálását, ezerszer bánom meg, hogy aláírtam azokat a papírokat.

   - Szóval, ez azt jelenti…

   - Elmegyünk a turnéra, Maya – fejezem be helyette a mondatot, és lélegzet visszafojtva várom válaszát. Arcán csak úgy követik egymást az érzelmek: döbbenet, megvilágosodás, aggodalom, bánat. Várom, hogy kirobbanjon, vagy közölje, hogy eddig tartott a kapcsolatunk, azonban helyette semleges álarcot vesz fel, és rám emeli tekintetét.

    - És… mi lesz az iskolával?

  - Beszéltünk Chrisszel, azt mondta tudna nekünk fogadni egy magántanárt, de akkor számolnunk kell a fellépések és próbák mellett még tanulással is. És emiatt mindig szükséges lesz 100%-os figyelem, mert kevesebb idő jut a koncertekre való felkészülésre. A vizsgákat pedig áprilisban fogjuk megírni, amikor a McFly kap egy hét szünetet, mielőtt elkezdenék a koncertezést Kaliforniában. Bradley-nek jutott eszébe az ötlet, és szerintem mindenki gondolt rá, csak nem mertük kimondani, félve, hogy nem kivitelezhető – magyarázom továbbra is fürkészve arcát, hogy milyen változást látok. Azonban, akárhogy keresek, semmi érzelmet nem találok, csak figyel rám, és próbálja felfogni minden szavam, mintha a meggyes pite receptjét mondanám neki.

   - Értem – süti le a pillantását. Pár röpke másodpercig ül így, ami számomra óráknak tűnik, és már épp meg akarom kérdezni, hogy mi lesz velünk, mikor felemeli a fejét, és elfordulva tőlem kinéz az ablakon. – Hideg van, azt hiszem jobb, ha most már bemegyek – csak egy döbbent „Mi?!” kérdés csúszik ki a számon. Egyrészt szörnyű kifogás, mert megy a fűtés, és kellemes meleg van a kocsiban, másrészt nem mehet most el! A pánik jeges fürdőként ömlik végig rajtam, és azonnal keze után nyúlok, mikor a kinyitja az ajtót. – Majd holnap beszélünk! – szól hátra a válla felett, de továbbra sem néz rám. Egyszerűen nem tudom, mit mondjak, teljesen elképedek, hogy most akar itt hagyni, így kicsúszik a kezem közül, és már az ajtót csukná be, mikor utána szólok:

  - Ne menj el Maya!

  - Majd… holnap beszélünk, oké? – hangja megremeg, és akármilyen nehéz, tudom, hogy most cseppet sem akar itt maradni. Mély sóhajjal adom meg magam.

   - Felhívjalak valamikor?

  -  Öhm… nem, nem kell. Majd… majd én felhívlak! Jó éjt, James! – meg se várja válaszom becsapja az ajtót, és sietős léptekkel az ajtó felé szalad. Kétségbeesve dörzsölöm meg arcom, túrok a hajamba, majd fejem hátrahanyatlik a fejtámlára.

   - A kicseszett életbe!