08. Chapter

Sziasztok! Nos, beteg lettem, így úgy döntöttem hozok nektek egy részt. Igazából szombaton akartam... csak ki ment a fejemből. :D De a lényeg, hogy itt vagyok, és hoztam részt, és remélem tetszik. :)

Köszönöm az előzőekhez érkezett pipákat, és komit, ide is írjatok valamit, hogy tudjam milyen a történet. :) Jó olvasást. :)

xo. Sam

Most én érkezem utolsónak az elzárásra, James már ott van, ahogy az alvósrác, és a lány is, aki csak bámul ki az ablakon, vagy zenét hallgat. És egy új srác is van, elsős-másodikos, a háziját csinálja, de elég zavartnak tűnik. Bármi miatt is van itt, biztos nagyon bánja. Nem nagyon figyelek a tanárra, csak odamegyek, ahol tegnap ültünk, és levágom magam James mellé.

   - Újra itt! – nevet fel.

   - Nem is mondtad, hogy benne vagy egy bandában! – nézek rá kérdőn.

   - Áh, szóval beszéltél Connie-val – bólint egy nagyot, mint aki nem örül, hogy ez a téma.

   - Igen, akiről kiderült, hogy nem csak a legjobb barátom, de a közös barátunk – folytatom.

   - Igen, együtt van Connorral, néhány hónapja.

  - Miért akarjátok, hogy én legyek a kamerásotok? – csapok a közepébe. Picit meglepődik, aztán az asztallapra könyököl jobb kezével, és felsőtesttel felém fordul, hogy kényelmesen rám tudjon figyelni.

   - Nem tudom tudod-e, de van pár feldolgozásunk youtube-n. De nem elég jó a minőségük. Aztán Tristan megtalálta a szórólapot, és láttuk, hogy az első helyezett pénzt és kamerát kap. Gondoltuk neked adjuk a kamerát, de te profi vagy, és talán a segítségünkre lehetnél, ahogy mi a tiédre. Tiéd a kamera, de felvennéd vele a videóinkat – magyarázza, amit már Connie-tól is hallottam.

   - Tudod mennyi idő, és munka összehozni egy olyan videót? – nézek rá döbbenten, hogy nem fogják fel mennyi időt kéne rááldozni.

   - Segítenénk, és Connie felajánlotta, hogy nem kell egyedül csinálnod, és ő is venné, van kamerája, és akkor már két szögből is megoldhatnánk. Ez így fair Maya, és szükségünk lenne rád! – hangja szinte már könyörgő, és ráadásnak beveti bús boci tekintetét is. Egy pillanatra elveszek kék szemeiben, és hirtelen már nem is tudom, mi szól a „meló” ellen.

   - Tudod mit? Gondolkodom rajta! Oké? Nem mondok nemet, de igent sem. Csak adjatok egy kis időt, míg meggondolom! – mondom egy nagy levegő után. Erre felderül az arca, és egy édes, széles mosoly terül el rajta.

   - Köszi! – szemem az égnek emelve rázom a fejem, hogy miket meg nem teszek érte, de mosolygok közben.

   - Még nem mondtam semmit! – vonom meg a vállam, és előszedem a könyveim, hogy megcsináljam a leckém.

   - De én tudom, hogy beleegyezel – kacsint rám, és valahogy úgy érzem, igaza van.

   - És mi van, ha nem is nyertek? – teszem fel azt a kérdést, amit valószínű még ők sem tettek fel. Mindenki úgy beszél a kameráról, mintha már az övék lenne. De még nem nyertek.

   - Nyernünk kell! Nem is gondolok arra, ha veszítenénk. Kell a kamera! – állítja biztosan, és azon kapom magam, hogy én is reménykedem, hogy nyernek… Ez nem jól kezdődik.

***

   - Akkor ma, 2-kor jöhetek? – kérdezem még egyszer a kosárcsapat edzőjét, Mr. Burns-t. Már csütörtök reggel van, és ma reggel, hogy hoztam James-t suliba, ő döbbentett rá, hogy hétfőig meg kell csinálnom a fotókat a suli újságba. A foci csapattal már lebeszéltem, őket holnap látogatom meg, a röplabdás csajok képeit, pedig ma, a kosarasok után. Hála ennek, ma csak egy fél órát kell ülnöm elzáráson… Bár sajnálom szegény James-t, aki ott marad egy óráig egyedül.

   - Igen, addig beszélek a srácokkal is – magyarázza, én pedig egy belegyező bólintással már megyek is ki az irodájából. Kint pedig egy meglepőarccal találkozom.

   - Cooper! Hé, szia! – mondom, és hátrébb lépek, mert majdnem beleszaladtam.

   - Szia! – mosolyog rám, azzal a mosolyával, amit már mindenki ismer a suliban. Cooper Grey – aki egyébként az osztálytársam - a suli egyik nagy nőcsábásza. Meg nem tudom mondani, hány lány neve mellé írhatna pipát, egy képzeletbeli listán. Cassidy is járt vele, még másodikban… hogy mi történt köztük? Örök rejtély, de ahogy Cass titkolózik, szinte biztos, hogy az ő neve mellett is lenne egy pipa. – Csak nem csatlakozni akarsz a kosarasokhoz? – mutat Burns edző ajtajára, ahonnan az előbb kijöttem.

   - Pff az kéne még! – nevetek, és elkezdünk sétálni 15-ös terem felé, ahol angol lesz. – Nem, én csinálom idén is a fotókat az újságba, és arról beszéltem az edzővel.

   - A focistákét is? – érdeklődik. Tényleg, el is felejtettem, hogy Cooper focizik.

   - Igen, de az övékét holnap – mosolygok rá.

  - Szuper, te úgyis oltári képeket tudsz csinálni! – kacsint rám, én pedig kicsit furán érzem magam a bók miatt, de azért megköszönöm. – Mondd, a hétvégén sok dolgod lesz? – kérdezi, én meg szabályosan megdöbbenek. Miért érdekli ez őt?

   - Még nem tudom… miért? – válaszolom, mert félek a magyarázattól.

  - Elmehetnénk valahova, ha lesz kedved – ooké… ennél átlátszóbban nem is fejezhetné ki, hogy én vagyok a következő kiszemeltje.

   -  Öhm… nem kösz! – rázom a fejem. Erre megdöbben, és megáll, a terem ajtajában, elállva az utat, így mindenkinek kerülgetnie kell.

   - Tessék? – néz rám, mintha nem hallotta volna normálisan.

   - Azt mondtam nem – ismétlem. – Cooper, mindketten tudjuk, mekkora hírneved van ebben a suliban, és azt is miért kaptad. Semmi kedvem ahhoz, hogy én legyek az újabb név a listádon – vonom meg a vállam, majd faképnél hagyom, de még hallom, ahogy azt motyogja az orra alatt: „Majd meglátjuk!”… Szegény, szegény Coop! Nem ismered a nemleges választ!